Déri Frigyes, a Déri Múzeum alapítója közismert volt gyűjtőszenvedélyéről. Eleinte kedvtelésből, később komoly szaktudással kutatta fel és vásárolta meg az értékesebbnél értékesebb műtárgyakat. Érdeklődése szerteágazó volt: az őskori eszközöktől a modern festményekig szinte mindent gyűjtött, ami kultúrtörténeti jelentőséggel bírt.

Egyik legkedvesebb gyűjtőterületének Ázsia számított. Bár ő maga soha nem járt az egzotikus kontinensen, műkereskedőkön és régiségboltokon keresztül komoly kollekciót állított össze perzsa, kínai, indiai és japán műremekekből. Így kerültek Déri birtokába azok a kínai selyem függönyök is, melyek egykor a Tiltott Város császári palotáit díszítették.

A gyűjtő így írt a kínai császár dísztárgyairól:
„Anyaguk piros atlaszselyemszövet, mely növényfestésű sokszínű selyemmel mesterien és gazdagon van hímezve. Fent és lent a földből kieredő virágcsokorok, a középen a szentelt fehér elefántot látjuk, melynek törzsét díszes takaró borítja, a hátán pedig szentélyszerű állvány van elhelyezve, melyet lándzsákon himbálódzó lobogók díszítenek. Az elefánt alatt virágfüzérkoszorú, ennek közepén kis virágcsokor. Négy oldalt homlokegyenest stilizált sárkányfejekkel körülvéve.”

Bár a műtárgyleírás is utal erre, fontos felhívnunk rá a figyelmet, hogy a fehér elefánt nagyon fontos buddhista szimbólumnak számít. „[…] a szellemi erőt jelképezi, ami megtestesült a Buddhában. Az elefántra a megfontolt erő, nyugalom, türelem, bölcsesség jellemző. A rendíthetetlen igazság jelképe is lehet.” * Ennek fényében nem meglepő, hogy a császári palota dísztárgyain is nagy hangsúlyt kapott ábrázolása.


Boxszerek a bevándorlók ellen

A műtárgyleírás és vallási szimbólum értelmezése mellett izgalmas kérdés, hogyan kerültek a függönyök Bécsbe, azután pedig Debrecenbe. Szerencsére Déri Frigyes feljegyzései alapján ez a történet is rekonstruálható.

Az események szálai egészen az 1890-es évek Kínájáig vezetnek vissza. Ekkoriban kezdett ugyanis újra éleződni az ellentét a helyi lakosok és a külhoni „betolakodók” (angolok, franciák, oroszok, németek, japánok, stb.) között. Az ellenállás gócpontjának elsősorban Peking és környéke, valamint Mandzsúria számított. Az egyre erőszakosabb tiltakozások élén az Igazságot Teremtő Ököl Társasága állt, melynek tagjait röviden bokszereknek hívtak.

„A zömmel parasztokból álló szervezet harcot hirdetett minden ellen, ami az egykori Kínai Birodalmat ilyen mélyre juttatta: a sorban első helyen a félgyarmati gazdasági rendszert kiépítő külföldiek szerepeltek, de a bokszerek hasonló gyűlölettel viseltettek a misszionáriusok – és a keresztény kínaiak –, valamint a tehetetlen Mandzsu-dinasztia iránt is.” **
A helyzet rendezését tovább bonyolította, hogy az özvegy császárné, Ce Hszi, a nyugati hatalmakkal szemben az elégedetlenkedőket támogatta – egyelőre csak a háttérben.

A helyzet 1900-ra teljesen elmérgesedett. Egyre több támadás érte a külhoniakat és keresztényeket, számos európait lemészároltak. A felkelők nemcsak hétköznapi embereket gyilkoltak meg, hanem misszionáriusokra és a külképviseletek tagjaira is vadásztak. Így esett áldozatul nekik például Ketteler báró, Németország kínai konzulja.

Ce Hszi immár nyíltan a bokszerek mellé állt, és általános felkelést hirdetett. A külhoni hatalmak válaszul az intervenció mellett döntöttek, és megindították hadműveleteiket gazdasági érdekeik és állampolgáraik védelme érdekében.


A hadizsákmány között néhány fehér elefánt

A harcokba az Osztrák-Magyar Monarchia Haditengerészete is bekapcsolódott. A Császári és Királyi Admiralitás Kína partjaihoz vezényelte a Zenta, az Aspern, a KuK Maria Theresia és a Kaiserin Elisabeth hadihajókat gróf Rudolf Montecuccoli ellentengernagy irányítása alatt. A megérkező flotta 500 haditengerészt tett partra Tiencsinnél, akik csatlakoztak a nemzetközi hadsereghez. A partraszálló egység így a kezdetektől fogva részt vett a kikötőt védő erődök bevételében, majd Tiencsin (1900. július 14.) és Peking (1900. augusztus 14.) elfoglalásában.

Déri feljegyzéseiből tudjuk, hogy az elefántos függönyöket a bokszerlázadás leverése során zsákmányolták a Tiltott Városban. Így okkal feltételezhetjük, hogy a műtárgyak akkor kerülhettek a monarchia haditengerészeinek kezébe, amikor a kínai fővárost próbálták súlyos utcai harcok során megtisztítani a felkelőktől. A zsákmányszerző neve sajnos nem maradt fenn, mindössze annyit tudunk, hogy egy sorhajókapitány szállította vissza Bécsbe a kincseket.

Déri Frigyes itt vásárolta meg a műtárgyakat 1917. november 27-én mindössze 2072.- koronáért Albert Kende híres bécsi aukciósházában. (Albert Kende zsidó származású magyar műkereskedő volt, aki Bécsben élt).

Múzeumalapítónk a császári dísztárgyakat – teljes gyűjteményével együtt – 1920-ban adományozta Debrecennek.


Kovács József Dénes
főmuzeológus-történész

* Csörgő Zoltán: A buddhista szimbólumok világa (A Tan Kapuja Buddhista Egyház, 2018., 42. old.)
** Tarján M. Tamás: A bokszerlázadás bukása