Akár több ezer embert is összezsúfolhattak a kommunista hatalom emberei azokban az internálótáborokban, amelyekben mindössze néhány száz főnek volt hely. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a napokban adott közre egy okiratot, amiben Nagy Imre kormányának belügyminisztere elrendeli, hogy fel kell számolni ezeket a táborokat.

„Az Államvédelmi Hatóság által internáltak szabadítását 1953. augusztus 3-án meg kell kezdeni és szeptember 30-ig be kell fejezni” – fogalmazott az utasítás.

De milyenek is voltak valójában az internálótáborok?

– Már az első világháború ideje alatt külföldieket, közbiztonsági szempontból veszélyes „elemeket” gyűjtöttek össze az internálótáborokba – mondta Végső István kutató, az Erőszakkutató Intézet történésze a Blikknek. – Ezek nem haláltáborok voltak, a fogvatartottak akár dolgozhattak is. Aztán a Horthy-korszak idején megszűntek, de a második világháború elejétől újra feltöltötték azokat.

1944-től főként zsidókat, politikai foglyokat vittek az internálótáborokba, majd innen többeket is továbbszállítottak a haláltáborokba, de bűnözők, köztörvényesek is raboskodtak itt. Kistarcsa volt a táborok között az egyik legrosszabb hírű. Az egykori ipartelepből kialakított tábort a kommunista hatalomátvétel után a rendőrség, majd az ÁVH működtette. Utóbbi szervezet 1949 május elején, példátlan módon, fegyveres erőszakkal vette át az objektumot a rendőröktől. A hatszáz fő befogadására alkalmas területen akár háromezer embert is összezsúfoltak.

Mindennaposak voltak a járványok, a betegségek, az őrök által elkövetett erőszakos cselekmények, és akár az öngyilkosságok. Annyira rossz volt az egészségügyi helyzet, hogy Kistarcsa az ország egyik legveszélyesebb gócpontjává vált. 1953-ban fokozatosan megkezdődött a felszámolása, de az 1956-os megtorlások miatt rövid időre „újranyitották”.

– Itt raboskodott többek között Udvaros Dorottya színésznő édesanyja, Dévay Camilla, de a vezérkari tiszt, Szálasi Ferenc felesége, Lutz Gizella, vagy a labdarúgó Aranycsapat későbbi tagja, Lóránt Gyula, illetve Faludy György író is. Itt verték agyon a mártírhalált halt Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt, de Zadravecz István ferences szerzetes, tábori püspök is idekerült, akit az 1946-os első népbírósági pere után szabadon távozhatott volna, ám ahogy az nemegyszer megtörtént, a rendőrség úgy határozott, internálótáborba kell mennie – tette hozzá a történész. – Aztán 1956 után Csurka István drámaíró is idekerült, s a legfrissebb kutatások szerint rendszeresen verték, Darvas Iván színművészt és a későbbi popcézárt, Erdős Pétert is ide zárták be. A körülmények, a tábor parancsnokának köszönhetően, a visszaemlékezések alapján jobbak voltak mint másutt, ám még így is küzdeni kellett az életben maradásért.

„Egy kis szobában 40 ember volt összezsúfolva, csak felváltva lehetett ülni vagy állni. Élelmet nem osztottak, a Budapesti Zsidó Egyesület küldött be nekünk élelmet. Dolgozni nem kellett, délután 3-tól 5-ig sétáltunk, mint a foglyoknál szokásos. Reggel 5-kor volt az ébresztő” – derült ki Strunovics Eszter egykori fogvatartott jegyzőkönyvezett vallomásából.

A táborok végül a Rákosi-korszak után lassan megszűntek, Kistarcsát a rendőrség vette át, és kiképzőteleppé alakította.