Véletlen baleset okozta halálát, megcsúszott és elesett - mint annyi más idős ember - és ebbe belehalt. Sajnos valószínű, hogy már nem is akart élni. Karácsonykor vesztette el fiát...

1927-ben született Battonyán. A falusi lét meghatározó volt számára, sokszor mesélt varázslatos gyermekkoráról, az édesanyja által készített kenyér vagy a - kenyértésztából a kemencében sütött - lángos ízéről.

A Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-történelem szakot végzett, majd 1950-57 között tanársegédként dolgozott a SZTE Történeti Intézetében. 1957-ben eltávolították az egyetemről a forradalomban való részvétele miatt, de sehol sem jelentkezett a rendszerváltozás után jutalomért. Számára ez volt a természetes.

Jól érezte magát tanárként - 1958-61 között - az Árpád gimnáziumban is, de 1961-ben örömmel ment a Nemzeti Múzeumba muzeológusnak is, ahol megtalálta végleges helyét.

1971 és 1983 között a Nemzeti Múzeum Újkori Osztályának volt a vezetője. Udvarias, empatikus és határozott főnök volt, aki mindig kiállt a munkatársaiért. Nem osztályt, hanem szakmai műhelyt vezetett. Értekezletet ritkán tartott, mert kávézás közben beszélte meg az aktuális feladatokat. Sok minden másról is volt szó kávézás közben - kutatói problémákról, új eredményekről. Egy valami azonban nem fért bele ezekbe a félórákba: egymás kibeszélése.

1983-88 között a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatóhelyettese volt. 1988-tól "csak nyugdíjas". Munkásságát 1988-ban Móra Ferenc díjjal, 1998-ban pedig Széchenyi Ferenc Emlékéremmel jutalmazták.

Egész életében ragaszkodott történészi munkájához, fő kutatási területe a Rákóczi-féle szabadságharc volt. Nyugdíjasként végre egész nap ezzel foglalkozhatott. Aktív korszakában három könyve jelent meg, nyugdíjasként 1989-2007 között nyolc. Éppen a kilencediken dolgozott.

Egy francia aforizma szerint az igazaknak nem lenne szabad aludni. És meghalni?

Hamvasztás utáni búcsúztatására 2009. március 17-én (kedden) került sor a Rákospalotai Temetőben.