„Képzeld, a minap láttunk egy festőt a kocsiból, háttal állt, nem messze az úttól, gyerekek csoportosultak körülötte, a vászonról pedig a szemközti hegy képe köszönt vissza. Nem tudod, ki lehetett?” Szüleim kérdésére a véletlenek egymásra rakódó rétegei, és egy kiállításrendezésen megpillantott festmény adott választ.

Vincent Horváth a művészneved – jól sejtem, ez valamiféle hommage á Van Gogh? Alkotói stílusod is tükrözi ezt a tiszteletet?

Igen, a névválasztással elsősorban a tiszteletemet szerettem volna kifejezni a nagy előd irányába. Rengeteg Van Gogh képet festettem már falra, vászonra, de valójában őt nem lehet „utánozni”. Monet és Van Gogh állnak hozzám a legközelebb, festési technikám is nagyjából e két alkotó stílusának ötvözete. Az impresszionizmus, a plein air, a műtermen kívül eső világ fény- s árnyjátékainak megragadása, a vibráló színek „finomhangolása”, a gyors, pontozásos ecsetkezelésen alapuló festészet áll érdeklődésem középpontjában. Az óránként, percenként változó természet jelenségeit kell megragadni, s ehhez kell magát a megvalósítást idomítani. Az alapozás és a horizont kérdése nagyon fontos, ezt követően már tudom, hogy mi és milyen hangsúllyal fér bele a képbe. A tervezési munka ellenére is gyakran kell versenyt futni az idővel, vagy épp az időjárás viszontagságaival farkasszemet nézni, de a természet közelsége, a szabadban való alkotás bőven kárpótol mindezért.

A plein air festészet már önmagában izgalmasnak tekinthető, alkotómunka közben biztosan történt már veled egy-két emlékezetes dolog.

Egyszer, amikor a tatai Öreg-tó partján festettem épp a várat, odaállt mellém két hölgy, s egyikőjük viccesen rám csodálkozva megállapította: „Nini, egy élő festő!”. Olyannyira megtetszett neki végül a dolog, hogy felajánlotta, miért nem festem meg őt? Aktmodellként. Két nap múlva találkoztunk, megszületett a kép, ami azóta már több kiállítást is megélt.

Tavaly történt, hogy egy kislány az apukájával hosszasan figyelte, ahogy dolgozom. Mondtam a kislánynak, hogy ha ennyire tetszik neki, nyugodtan jöjjön közelebb, próbálja ki, fessen bele ő is a képbe. Elkezdte felvinni a színeket, s közben elújságolta, hogy a fehér és a rózsaszín a kedvence. Mikor szóltam neki, hogy próbálja meg napszemüveg nélkül, mert úgy jobban érzi a színeket, akkor mondta édesapja, hogy a kislány látássérült, így született. Mint kiderült, ennek ellenére több oklevelet is nyert iskolájában saját munkákkal. Kicsit váratlan szituáció volt, de jól esett, hogy érdeklődött, odajött hozzám, ecsetet ragadott. Februárban, a Liget című kiállításom apropóján várom a gyerekeket egy hasonló, interaktív foglalkozásra ide, a Tatabányai Múzeumba.

Az említett kiállításban szereplő műveid alatt nem látni címeket. Miért?

Tudatosan döntöttünk így a kiállítás rendezésekor. A képek jó része itt, Tatabányán készült, ráadásul markáns, könnyen felismerhető helyszíneket ábrázolnak, ezért a látogató is el tudja helyezni őket térben. Alapvetően nem szerettem volna a kiállítást címekkel „megzavarni”. A tárlat sétára hív a természetbe, ahol színek, érzetek, évszakok váltakoznak, s állnak össze egy teljes egésszé, ami maga a Liget.

Alkotóművészként milyen utat jártál be eddig? Hol tartasz most céljaid elérésében?

Még az ipari iskolában figyeltek fel a tanáraim arra, hogy „jó kezem van”, és érdemes lenne a rajzolással komolyabban foglalkoznom. Gyerekként, amikor még nem volt ecsetem, ujjal kevertem ki a színeket, és vittem fel a farostlemezre. Még így is tetszett az igazgatónőnek, de javasolta, hogy próbáljam ki ecsettel is. Az iskola elvégzése után, 1979-ben első utam a Bányász Képzőművész Körhöz vezetett, amelynek élén akkoriban még Krajcsirovits Henrik tanár úr állt. Itt ismerkedtem meg a pasztell-technikával, előtte – érdekes módon – mindig olajjal festettem.

Pár évvel később már az akrilfestést tanultam, s végül megmaradtam ennél. Az alapokat természetesen az iskolában sajátítottam el, de én úgy gondolom, hogy az utcán tanul meg az ember festeni, mert ha nem tudja eladni magát, akkor nincs miről beszélni. És nagyon sok múzeumba el kell menni, körbenézni, tanulni, ismerkedni az igazán nagy festők műveivel. Céljaim? Minél többet festeni, addig, amíg kedvem van, hogy az utókor, a fiatalok tudjanak belőle olvasni. Egyúttal ösztönözni is szeretném a fiatalságot, akik érdeklődőek, de nem tudják, hogyan álljanak neki. Jelenleg olyan dolgokra koncentrálok, amik pár év múlva lehet, hogy eltűnnek a Föld színéről. Például a kőbánya, vagy Mésztelep. Ezeket szeretném most megfesteni, s erre egyfajta küldetésként tekintek.