Victor Brauner életművében a festészet érzékszerve, a szem, központi motívummá válik. Síró szemű önarcképe – ahogy a szem defektusait témává emelő más önarcképei is – kiemeli művészetének és az Egy félszemű emlékiratai (Mémoires d’un borgne) című önéletrajzában elbeszélt életének legfőbb szimbólumát.

Atyja fakereskedő és műkedvelő spiritiszta volt. A cysalád az 1907-es romániai parasztfelkelés után Hamburgba, majd Bécsbe menekül, később Bukarestben települtek le. Az ifjú Victor Braunert számos hatás érte. A bukaresti akadémikus tanulmányok előtt – zsidó származásúként – evangélikus iskolába járt, míg a román elit frankofil volt, s a fiatal, polgárosodó állam kulturális intézményrendszerének kialakításánál elsősorban francia mintákra támaszkodott. Ugyanakkor az ortodox egyház befolyását sem lehet túlbecsülni.


Brauner – önéletrajza szerint – mindig is festő akart lenni; autodidaktaként kezdte, első festőállványát maga építette. Bukarestben gyakori látogatója volt a Bellu temetőnek, ahol a román kultúra és művészet számos kiemelkedő egyénisége mellett nyugszik Bogdan Petriceicu Hasdeu filológus, író és korán elhalt költőnő lánya, Iulia is. Az apa, aki közel húsz évvel élte túl gyermekét, gyakorló spiritiszta volt; a legenda szerint rendszeresen kommunikált elhunyt lányával. Brauner számára sem volt ismeretlen a spiritizmus: apját érdekelte a hipnózis, és ismert médiumokat hívott meg házi szeánszaira. A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a művész pályája későbbi szakaszán fokozott érdeklődéssel fordult a kabbala és a tarot felé.

1919-ben iratkozik be a bukaresti képzőművészeti főiskolára, azonban az intézményes művészetoktatás közel sincs rá akkora hatással, mint iskolán kívüli élményei. 1921-ben Falticeniben találkozik egy alvajáróval, akinek viselkedése olyannyira lenyűgözi, hogy később műveinek visszatérő motívuma lesz. 1922-es balcsiki (a Fekete-tenger partján fekvő város akkor Románia része) utazásán születnek első, Cézanne hatását mutató tájképei. A kortárs román festők jó részével együtt terhesnek érzi az akadémizmus kötöttségeit, s a lázadó és nonkonformista Brauner kisvártatva szakít a főiskolával, kapcsolatba kerül a fiatal román avantgárd vezető alakjaival, M. H. Maxyval, Marcel Iancuval. 1924-ben Ilarie Voroncával 75 HP (75 lóerő) címen folyóiratot alapít. A húszas években számos alkalommal Párizsba látogat, 1930 és 1935 között folyamatosan a francia fővárosban él és dolgozik. Itt kezdődik hosszú és eseménydús kapcsolata a szürrealisták csoportjával. 1935-ben anyagi okokból kénytelen visszatérni Romániába, ahol belép az illegális kommunista pártba. Majd 1938-ban végleg Franciaországba települ.


1923-ban festi meg Síró szemű önarcképét. A síró, kifolyt, elfolyt szem lesz talán a legemblematikusabb, leggyakrabban és legnagyobb hatással megjelenő motívum Brauner munkásságában. A Síró szemű önarcképen a szem csak sír, míg az 1931-es, már Franciaországban festett önarcképen látható alak szeme viszont már kifolyt. Ezek az önarcképek művészet és élet összefüggését önbeteljesítő próféciaként teremtik meg.


Ugyanis Victor Brauner az 1938. augusztus 27-ről 28-ra virradó éjszakán egy párizsi kávéházban az Oscar Dominguez (1906-1957) és Esteban Francés (1913-1976) spanyol szürrealista festőművészek, valamint Louis Scutenaire (1905-1987) francia anarchista író között tettlegességig fokozódó vita során valóban elveszíti bal szemét. A résztvevők különbözőképpen emlékeznek az eseményre. Louis Srcutenaire felesége, Iréne Hamoir (1906-1994) költőnő szerint Scrutenaire már fedezékbe vonult mire a rabiátus természetéről ismert Domiguez elhajított egy üvegpalackot, mely szándékoltan Brauner találta el. A többi emlékező viszont azt állítja, hogy Brauner békítő szándékkal avatkozott be, s a Francésnak szánt üveg véletlenül az ő arcát találta el.


Az incidens mind a kortársak, mind az áldozat, mind a későbbi kutatók számára önmagán túlmutat, kiemelkedő jelentőségű sorseseménnyé formálódott. Maga Brauner, aki tudatosan kutatta az alkotásaiban manifesztálódó események és motívumok eredetét, nem sokkal balesete után külön dossziét nyitott Victor Brauner esete címmel. Ide gyűjtötte sebesülése dokumentumait, újságkivágásokat és feljegyzéseit, melyek közül az egyikben Hölderlin, Novalis és Clemens Brentano, valamint a kortárs André Breton sorsát állítja párhuzamba a sajátjával. Mert míg ők verseikben jósolták meg saját végzetüket, addig ő önarcképén tette ugyanezt. A mappát életműve interpretációs kulcsának szánta, emlékezni és emlékeztetni kívánt arra, hogy a „küklopszi seb” története nélkül művészete nem volna értelmezhető. Ez a „seb” egyfajta mitologikus keretet ad a pályának. Egyrészt kiemeli a művész testét annak megszokott, hétköznapi állapotából, eleven bizonyíték a világ kauzális rendjét megkérdőjelezők számára, másrészt az alkotó maga többet nem választható el művétől. Mintha Brauner maga válna műalkotássá, valóságos arca műve beteljesedése lesz.

A szem a test és a külső világ határát képező küszöb, a festő legsajátosabb munkaeszköze. Ehhez a közhelyhez fontos adalékokkal szolgál Pierre Mabille (1904-1952) orvos-író Brauner-tanulmánya, amely a francia szürrealisták Minotaure című folyóiratának 1939. májusi számában jelent meg. Mabille a pszichoanalízis segítségével próbálta feltárni Brauner kényszeresnek is nevezhető vonzalmát a kifolyt/elfolyt szem motívumához. Hiszen a festő már gyerekkorában is kielégíthetetlen kíváncsisággal fordult a látás aktusának folyamata felé. Ezt az érdeklődést a szertelen természetű gyermeküket csillapítani, fegyelmezni igyekvő szülők sem tudták mérsékelni. Hiába fenyegették avval, hogy kiesik a szeme, ha nem olyat néz, ami neki való. Az ifjú Braunert nyomasztó gyermekkori kontrollban gyökerező (és felnőtt korában is vele maradó) önbüntető mechanizmusok vezethették a szem iránti fokozott érdeklődéshez, írja Mabille. A földöntúli hatalmakkal cimboráló Brauner szemének elvesztésével komoly áldozatot hozott, de önmaga úgy vélte cserébe mágikus erőt és látnoki képességeket nyert.



1938-as Párizsi letelepedése után Victor Brauner sokáig az École des Beaux-Arts de Paris-n tanított. Az ismeretségi körébe került pécsi kötődésű, Párizsban élő Stein Anna festőművész, János Engel Adolf unokája (ezen esszé szerzőjének írt személyes levélben) így emlékszik a festőre:

„Jól ismertem Victor Braunert, közös ismerősünk, Preiser Klára iparművész által, aki szintén pécsi származású volt. Braunerrel még a háború alatt ismerkedtek meg egymással Párizsban, bár Brauner később vidékre ment, míg Klára a fővárosban maradt, és testvérével, Perczel Károly építésszel részt vett az ellenállásban. Mikor Párizsba érkeztem, nagyanyám megadta Klári címét, melyet Klári anyjától tudott, akivel kislánykori barátságban voltak. Így vitt el Klári egyszer Brauner műteremlakásába a 14. kerületben. Ma is emlékszem néhány képére, amelyek a falon voltak, aztán ezeket évekkel később láttam újra a Metropolitan Múzeumban. Valójában nem mondhatom, hogy tanítványa lettem volna, legfeljebb azt, hogy többször találkoztunk, és tanácsokat adott a festészethez. Megismertem a baráti körét, legjobb barátja a szobrász Michel Hertz volt, aki Brauner rajzai alapján készített szobrokat, melyeket mindmáig, Hertz közreműködését feledve, Brauner neve alatt állítanak ki. Sok mindent lehetne elmondani Brauner titkos barátnőiről, akiket mind Jacqueline-nek hívtak, akárcsak a feleségét. Az egyik Jacqueline nekem is jó barátnőm lett. Gyönyörű Brauner-képei voltak. Ez egy nagyon érdekes világ volt, a francia kulturális élet és balos politika közege, melybe én a 21 évemmel mint kis mamlasz belecsöppentem.”