Az Amszterdam című kép Amszterdamban készült. Galimberti Sándor és felesége, Dénes Valéria 1914 nyarán Párizsból menekülve Belgiumon keresztül augusztus első napjaiban érkeztek a városba, ahol 1915 februárjáig maradtak. Ekkor Galimberti katonai szolgálatra jelentkezett az amszterdami magyar követségen.

Az Amszterdam című kép Amszterdamban készült, de készülhetett volna máshol is. Semmilyen plein air vagy közvetlen látványélmény festői jelenléte a téma előtt itt már nem egy mimézis illúziója. A városkép nem csupán a felülnézet fikciójával, hanem még inkább absztraktba hajló gesztusaival szakad el a helyszíntől, mely a formakoncepció révén majdnem véletlenszerűvé lesz. A kép így – foltok és vonalak összjátékával – már nem Amszterdamot ábrázolja, hanem önmagát, az Amszterdamot ábrázoló ábrázolást.

Galimbertiék a Nemzeti Szalon 1914-es februári kiállításának katalógusában ekként fogalmazták meg a témát másodlagosnak tekintő, a megjelenítés módszerét hangsúlyozó programjukat: „Miután a rendes távlat szerint a nekünk lényegest eléggé kiemelni nem lehetett, a kontúrok perspektívája meg lett fordítva, és csak a síkok plasztikájának visszaadása volt a cél.”

Ahogy az átutazók egzotikumot kereső felszínessége az útleírások múzsája, úgy lesz itt minden realisztikus motívumnak „felületes”, illanó vázlata ez a festmény. De ezek a sűrűn egymás mellé sorolt kicsiny, körvonalaikból kilépő, az art brut mozdulatait „előidéző” tárgyi elemek (házak, hajók, emberalakok) egy mértanilag szerkesztett kompozíciós sémába illeszkednek. Ahogy a barna tónusból kiemelkedő színek és az éles kontúrok összefüggése fellazul s egymáshoz való viszonyuk elmozdulni látszik az apró motívumoknál, úgy a teljes kép szintjén a geometrikus konstrukció vonalai ellentétezik a számos motívum improvizatívnak tűnő gesztusait.


Ez a kettősség egyúttal az általában a városra, mint civilizációs entitásra vonatkozó teóriák két pólusát is jelzi. S miként a festmény sokszínű térgeometriája szerint az egymásba illeszkedő terek és az egyidejűleg nem átélhető pillanatok között elevenek és holtak járkálhatnak ide-oda, úgy lehet itt a 17. századi Amszterdam utcáin sétálgató Descartes pillantása:

„…azok a régi városok, amelyek eleinte kicsiny mezővárosok voltak és csak az idők folyamán lettek nagy városokká, rendszerint rosszul elrendezettek azokhoz a szabályos helyekhez képest, amelyeket valamely mérnök a saját elképzelése szerint kimér egy síkságban. Pedig ha amazoknak házait külön-külön nézzük, gyakran éppannyi vagy még több művészetet találhatunk bennük, mint emezekében. De ha azt látjuk, hogyan vannak ezek a házak elhelyezve, hogy itt nagy ház áll, ott meg kicsiny, s milyen görbékké és egyenetlenekké teszik az utcákat azt hihetnők, hogy inkább a véletlen helyezte el őket így, mintsem ésszel bíró emberek akarata.” (ld. Descartes: Értekezés a módszerről)

Idea és valóság, geometrikus terv és a véletlen spontaneitás történelmi összefüggése a város, ahol előzetes elrendezések kereteiben zajlik, ezekből a keretekből szükségszerűen kilépve – ahogy Galimberti festményén a kontúrokból kimozduló motívumok – a szakadatlan zsongású intenzív élet. A város: ábrázolási módszer.

Az aviatikus perspektíva az ideális városok geometriájának láthatósága. De a felülnézet ekkoriban Galimberti számára nem átélhető, realisztikus szituáció, hanem egy fikció ábrázolás-technikai hagyománya, mely már a 17. századi madártávlati panorámaképeken megjelent, jelezve, hogy a felülről-távolból látás vágya korábbi, mint gyakorlati megvalósíthatósága. S míg a nagybányai neósok felülnézeti képei a tárgyi valóság határain belül még alig emelkednek túl a templomok tornyainál, az Amszterdamnál a nézőpont nagyobb magassága az absztrakció magasabb szintjét is jelzi idea és realitás városképi távolságát kimérve.

Galimberti festményénél minden változó és változatos, több nézőpontú tárgyi elem egy szabályos kör és a képfelület négyzetének geometriájába rajzolódik a „sokféleség egységének” esztétikai elvét megjelenítve hasonlóképp, ahogy a változó értékek értelmeződnek a descartes-i koordinátarendszerben. Így az Amszterdam című kép kompozíciós szerkezete együtt az ebből a vonalasan jelölt szerkezetből kilépő festékfoltok gesztusfestészetével – téma és ábrázolás összhangjában – urbanisztikai utalásként a geometrikus rend ideájának tervezett város és az organikusan létező, létrejövő város ellentétpárját is megjeleníti.