A magyar nemzet egyik legmeghatározóbb néprajzi csoportja a palócság. Tavaly ünnepeltük a felvidéki Csáb szülötte, Szeder Fábián tudós szerzetes 200 éve megjelent, A’ Palóczok című értekezését, amely a Tudományos Gyűjteményen látott napvilágot.


Ekkor még csak annyit tudunk róluk, hogy jó kereskedők...

Nem mondhatjuk, hogy e művet megelőzően ne írtak volna a palócokról. Első ismert említéseik a 17. századból valók. A nagykőrösi jegyző 1656-ban lejegyzi, hogy „Tíz pár gyöngyházas késeket vettem palóczoktul.” Azután a Duna melléki helységek 1663. évi gyűlésének határozatában szerepel: „Ha valamely lakos gazda vagy szolga valakinek elád jószágot, kiváltképpen felföldi palócznak, levelet adjon mellette”. E lejegyzésekből megtudjuk, hogy a palócok foglalkoztak kereskedéssel. Gyöngyházas késeket adtak el az alföldön. Azt nem tudhatjuk, hogy maguk készítette késeket-e vagy ami valószínűbb, felföldi városban készült árut értékesítettek. Az alföldön vásárolt jószágokat alighanem azért vásárolták, hogy azután fölnevelve, fölhizlalva haszonnal továbbadják, amire a 19-20. századból való adatok szólnak is.


A "palóc" kifejezés egykor gúnynévnek számított

Hosszú szünet után a 18. század végén és a 19. század elején a szépirodalomban jelenik meg előbb Gvadányi József Isten mezei palócza (1791) majd Gaal György 6 kötete a Pest-Budára szakadt tudós palócz, Furkáts Tamás "Monosbélben lakó sógor urához" írt leveleiből. Azonban e felvilágosodást követő időkben a palócok egyértelműen szatírikus figurák, nevük gúnynévnek számít, mint akik a racionalizálódott, polgárosodó világban járatlanok.

A palócságot tudományos igénnyel elsőként bemutató Szeder Fábián 200 éve, 1819-ben ezért kényszerül védekezni: „A’ Palóczok lelki és testi tehetségekre nézve a’ többi Magyaroknál nem alább valók. (…) Ismertetni, nem pedig kinevettetni akartam ezen becsületes, jószívű földünket, és a józan Olvasónak eszébe se juthat csúfot űzni (…).”


Palóc-láz a pesti értelmiség körében

Szeder Fábián palócokat ismertető írásai programot, mintát adtak a kortársi kutatóknak. A palócok vizsgálata fontos szerepet játszott a magyar etnográfia születésénél, és összefonódott a történetírással és a nyelvjáráskutatással. Szeder tanulmányát követően, 1820-35 között valóságos „palóc lázon” esett át a pesti értelmiség. Kisebb-nagyobb történeti és nyelvészeti értekezések jelentek meg, amelyek a palócokkal foglalkoztak, vagy a példán föllelkesedve az ország más tájain is keresték őket. Rövid ideig úgy látszott, hogy a palóc szó újabb jelentést nyer, általánosan jelentve a parasztit, mert „göcseji palócok”-ról is írtak, és a Tolna megyei Sárköz népét is elkeresztelték palócnak. Szeder Fábiánnak azért sikerült új fogalmat és új műfajt teremtenie 1819. évi írásával, mert sokakat foglalkoztató kérdésekhez nyúlt.

Ebben az időszakban nemzeti önismereti céllal az egyes tájak, megyék és népcsoportok tulajdonságainak fölfedezése és leírása vált divattá. E tulajdonságok, ismeretek az ország addig figyelemre nem méltatott érdekességei, értékei lettek.


A legeredetibb magyar faj

Az 1830-as évekre azzal az eredménnyel teljesedett be a palócok iránti lelkesedés, hogy nyelvjárásuk a honfoglalás-kori magyar nyelv emlékét őrzi. Horvát István történész a Halotti Beszéd és a palóc nyelvjárás között talált hasonlóságot, s naiv találékonysága a közfelfogásra is jellemző volt. A herencsényi születésű Lisznyai Damó Kálmán az 1851-ben kiadott „Palócz dalok” előszavában még változatlanul a „legeredetibb magyar faj”-nak nevezte a palócokat. A romantika szellemtörténeti korszaka ezután átadta helyét a pozitivista megközelítésnek, s a palócság iránti országos, nemzeti érdeklődést fölváltotta a helyismereti szintérre visszaszoruló vizsgálat.


Most akkor hol laknak a palócok?

Mivel a palócokat sosem jellemezte jogi különállás, kiváltság - mint a székelyeket, jászokat, kunokat -, sőt, mint írtuk, nevük gúnynévvé vált, ezért területiségük körbehatárolása is nehézségekbe ütközött. Horváth Péter 1801-ben még mindössze tizenegy falu palóc voltáról tudósított a Heves megyei Bélapátfalva környékén. Utóbb az egyes szerzők fokozatosan kiterjesztették a Palócföld határait Heves, Nógrád, Gömör, Borsod, majd Hont megyékre is. Az 1880-as években hozzávetőlegesen már a Sajó és a Garam völgye között lakozó magyarokat tartotta a néprajzi kutatás palócoknak. A két világháború közötti időszakban a népnyelvi kutatásokat alapul véve a néprajzban is uralkodóvá vált az a felfogás, hogy nagyjából a Nyitra és a Hernád közötti, tehát Nyitra városkörnyékétől Kassáig terjedő, északon a nyelvhatárig, délen az Alföld peremvidékéig terjedő hatalmas terület magyar lakossága nevezhető palócnak. Az 1970-80-as évekbeli palóckutatás Balassagyarmattól Egerig terjedő, délen Pásztói, északon a Mátra és a Bükk északi völgyeit magába foglaló területet tekintették Palóc centrumnak, s körülötte elhelyezkedő tájakat palócos területeknek. E körülhatárolás korlátját jelenti, hogy a palóckutatás nem terjedhetett túl a trianoni országhatáron, noha a palócok mintegy fele a Felvidéken él.

Szeder Fábián 1819-ben mindenesetre a palócság törzsökös térségeként írja le szülőfaluja, a nyelvhatár menti Csáb Balassagyarmatig és Ipolynyék tájékáig terjedő környezetét. Úgy találta, hogy Nógrád, Nagy-Hont, Gömör, Borsod és Heves vármegyei magyarok többnyire palócoknak neveztetnek.