Szokásunktól eltérően nem egy, hanem gyűjteményünk két darabját választottuk a hónap műtárgyának. Minderre két alapos indokunk is van: Az ültetőbotot (vagy ahogy az Alföldön nevezték: fúrú) és a kerámia-öntözőt az ültetés során is együtt használták. Ráadásul olyan nehéz és összetett munkafolyamatot képviselnek, hogy helyesebb is, ha nem magányosan, hanem párban jelennek meg.


Az ültetés ideje

A zsenge paprikapalánták szabadföldbe való kiültetését alapvetően egy – szeszélyes és könyörtelen – tekintély irányította: az időjárás. Mivel pedig az időjárás viselkedését sem pontosan megjósolni, sem befolyásolni nem lehetett, az ültetők saját és felmenőik megfigyeléseire voltak kénytelenek hagyatkozni.

Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy május közepén még gyakran visszatérnek a fagyok, márpedig a mínusz fokok egy olyan kényes növény mint a paprika számára végzetesek lehetnek. Éppen ezért az ültetéssel mindig megvárták a Fagyosszentek három napjának elmúlását (május 12., 13. és 14. – Pongrác, Szervác, Bonifác).

Május második felében már rendszerint elérkezettnek látták az időt, hogy az udvari kolëban nevelt palántákat kiültessék.


A munka rendje, résztvevői és eszközei

Ahogy Bálint Sándor leírja, az ültetés volt a fűszerpaprika termelésének egyetlen olyan mozzanata, ahol egy család semmiképpen sem hagyatkozhatott a saját erejére, rá voltak szorulva a szomszédok, barátok segítségére. A gyorsan elvégzendő, nagy erőkifejtéssel járó munkát jól jellemzik az ültetés idején fizetendő rendkívül magas munkabérek. A vízhordóknak 80-100 forint járt, a rakók bére 30-35 forint körül mozgott.

A palánták felszedése az ültetést megelőző napon történt, éjszakára – jól meglocsolva – a szabadban, egy zsákra fektetve hagyták őket. Másnap aztán igyekeztek, hogy a növényeket mielőbb elültethessék. Az ültetésre váró palánta ugyanis „olyan mint a halott: Vinni kő.” A feladatot a paprikatermesztő család és rokonaik, szomszédságuk együtt, kalákában oldotta meg. Otthon csak a gyermekek és az öregek maradtak, általában utóbbiak gondoskodtak a hazatérők meleg vacsorájáról.

Az ültetőbottal dolgozó személyt helyenként, utalva munkaeszközére, ugyancsak fúrúnak hívták. Egy nap alatt egy hold földet négy fúrú ültetett be, általában mindegyiküknek két segítsége volt, hogy a gödörbe állított palánta körül a földet behányják. Szükség volt egy mindenesre is, aki rendszerint a sorok kijelölését, az útalást végezte. Amennyiben az idő száraz volt, ekkora földterületre még 3-4 vízhordót is kellett számítani, ők gondoskodtak róla, hogy a növény körül ki ne száradjon a talaj.

Ha az ültetés után szerencsésen alakult az időjárás, a palánták gyorsan fejlődésnek indultak. Mivel azonban a paprika rendkívül munkás növény, a továbbiakban is locsolást, kapálást igényelt, hogy szeptemberre szedhetőek legyenek piros termései.