Valószínűleg mindenki hallott az érvágás meglehetősen hátborzongató gyakorlatáról, melyet általában a „sötét” középkor évszázadaihoz kötnek az emberek. Nos, a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található egy gyönyörű, ezüstből készült érvágó csipesz, mely a 18. századból származik.


A négy testnedv elmélete

Az érvágás gyakorlata tehát nem szigorúan a középkorhoz kötődik – tulajdonképpen már az ókori görögök is alkalmazták, sőt tőlük származik a testben található különböző „fluidumok” (testnedvek) gondolata is. Egy Kr. u. 2. században élt Galénos nevű, görög származású, de római császárokat szolgáló udvari orvos elmélete szerint az emberi testben négy fluidum található – a vér, a nyálka, a fekete epe és sárga epe. Ezeknek egyensúlya esetén az ember egészséges, de ha valamelyik túlsúlyba kerül, az bizony problémákat okoz. Ennek biztos jelei voltak a bőr színének elváltozásai – például kipirulás, vörös arc vagy sárgaság. Az egyensúly visszaállításának egyik módja volt az érvágás, amelynek során a „rossz” vagy „fölösleges” vért kiengedték.


Szinte mindenre ez volt az ajánlott gyógymód

Az érvágást századokon keresztül hatékony gyógymódnak tartották szinte minden egészségügyi problémára. Ajánlották és alkalmazták fejfájás, izomfájdalom, emésztési problémák, harci sebesülések elfertőződése, himlő, epilepszia, lepra stb. ellen, vagy egyszerűen az általános közérzet javítására. A „rossz vér” kiengedését több ponton végezték, sokszor konkrét problémákhoz meghatározott pontokat ajánlottak, például orrvérzés esetén (!) a térdhajlatban vágtak eret. A 17. század folyamán, a vérkeringési rendszer felfedezése után, általában a bal könyökhajlatban vágtak eret, ahol könnyebb volt a kívánt mennyiséget kiengedni.

Mivel az érvágást gyakorlatilag bármire hasznosnak tartották, gyakran előfordult, hogy sebesült, vagy másként legyengült páciensek fizikai állapotát tovább rontották a vér kifolyatásával. Igen valószínű, hogy sok ember, köztük II. Károly angol király és George Washington amerikai elnök halálát is siettette a rosszulléteik idején rajtuk végzett többszörös érvágás.


A kevésbé veszélyes megoldás: a pióca

Hasonló elvek alapján alkalmaztak piócákat is sokáig – ilyen jószágokat nem tartunk a Patika kiállításban. Az orvosi piócának (Hirudo medicinalis) már nevében is benne van, hogy valamikor gyógyászati célokra használták. A pióca lápos, mocsaras, dús növényzetű vizekben előforduló élősködő, amely melegvérű állatok, köztük az ember vérével táplálkozik. Amikor sebet ejt áldozatán, véralvadásgátlót juttat a véráramba, hogy minél hosszabb ideig tudjon táplálkozni.

Indiában korai középkori szanszkrit nyelvű írásokban összesen 12 féle piócát különböztettek meg, melyeket véreztetésre használtak. Európában a görögök már biztosan alkalmazták ezeket az állatokat, majd az arab gyógyászatban is fontos szerepet töltöttek be – innen került át a középkori gyakorlatba.


Annó darabára volt, ma eszmei értéke

A piócák alkalmazása sokkal kevésbé volt veszélyes, mint a direkt érvágás, hiszen sokkal kevesebb vért tudnak kinyerni a testből, illetve ugyanazt a mennyiséget sokkal hosszabb idő alatt vesztette el a páciens. Egy alkalommal minimum öt, de esetenként akár 40 piócát is alkalmazhattak a páciensen – ezeknek darabára volt.

A piócák egészen a 20. század elejéig népszerű gyógyászati kellékek voltak, milliós tételben gyűjtötték, tenyésztették és forgalmazták őket. Emiatt mára igencsak megfogyatkozott a számuk, mérsékelten fenyegetett státuszban tartják őket számon. Magyarországon eszmei értékük 20 000 Ft.