"Az orgonagyártáson kívül még egy hangszer gyártásával került Pécs az első helyre: az 1926-os években Lenhardt János pécsi hangszergyáros Magyarországon először gyártott hárfát. Annál sajnálatosabb, hogy – bár a Lenhardt által gyártott hangszerek jók voltak – néhány év múlva abbamaradt a hárfagyártás Pécsett."

(Horváth Mihály: Muzsikáló Pécs. Pécs, 1959.)


Ismeretünk a pécsi – és a hazai – hangversenyhárfa készítés történetéről e szűkszavú bekezdésre szorítkozott egészen 2003-ig, amikor a Janus Pannonius Múzeum Történeti Osztályának felajánlottak egy Lenhardt János cégjelzésével ellátott szárnykürtöt. Ekkor megvizsgáltuk, milyen Lenhardttól származó tárgyakat, dokumentumokat őrzünk a Várostörténeti Múzeumban.


Sógoránál tanulta ki a hangszerkészítés fortélyait

Az 1928-as kiadású Pécsi Fejek című illusztrált életrajz-gyűjteményből tudható, hogy Lenhardt János 1880. december 23-án született a Torontál vármegyei, alig ezer fős, német nemzetiségű Mollyfalván. Tizenhárom éves korától Szegeden sógoránál, Braun Jánosnál tanulta a hangszerkészítés mesterségét. Braun főként hegedűket készített, de hangszerüzletében más hangszereket is árult. Lenhardt az ő példáját követhette, amikor 1903-ban Pécsett hangszerkészítő céget alapított és hangszer-kereskedést nyitott.

Hirdetésében olvassuk, hogy a Petry Antal által szabadalmaztatott magyar hegedű "egyedüli készítője" volt. Valószínűleg ez volt az a hegedűtípus, amellyel az 1907. évi pécsi országos kiállításon ezüstérmet nyert. 1909-ben az üzlet zongoraraktárral bővült. 1910-ben Lenhardt már árult cimbalmokat, gramofonokat, patefonokat és a hozzájuk tartozó lemezeket. Az 1920-as években bécsi és németországi cégek termékeit is forgalmazta.


Az Első Magyar Hangversenyhárfagyár

Hárfakészítő üzemét Lenhardt 1923-ban kezdte berendezni, majd 1924-ben jegyeztette be „Első Magyar Hangversenyhárfagyár” néven. Ebben az évben készült el az első hangversenyhárfa. Lenhardtnak ingatlana nem volt, így csak bérleményekben tudott berendezkedni. A Király utca 38. szám alatti hangszerüzletéhez csatlakozott egy két helyiségből álló hangszerkészítő és javítóműhely (Király utca 40.). E teleppel szemben, egy volt cukorkaüzem épületében (Király u. 33.) rendezte be hárfaüzemét, ahol két nagyobb helyiségben három villanymotorral hajtott, saját tervezésű gépsor működött. A hárfákat „a hangszekrénytől kezdve az utolsó legkisebb szegecskékig minden alkatrészében” saját üzemében, saját segédeivel, betanított szakmunkásaival együtt állította elő. A két üzemben összesen hat szakmunkást foglalkoztatott.


Újításaival aranyérmet nyert

Több hárfatípust gyártott, köztük legértékesebbek a koncerthárfák voltak. Háromféle kivitelű duplapedál-hárfa készült: egyszerű, faragott-gravírozott és aranyozott. Lenhardt a hárfakészítést gépesítette, mégpedig úgy, hogy a gépeket maga kísérletezte ki. A hárfa tökéletesítését célzó újításairól barátja és támogatója, Waldbauer Henrik honvéd huszár ezredes írt a Pécsi Napló 1929. december 15-i számában. Lenhardt a rezonáló szekrény fedelét egy helyett három rétegből készítette, ami a hangot "ércesebbé, melegebbé és erősebbé" tette. Magát a rezonáló szekrényt nem három, hanem öt rétegből, de egy darabból állította össze, ami fokozta a tartósságot. A rézalkatrészeket (villákat, összekötőkapcsokat) keményre hengerelt anyagból gyártotta, ami meggátolta a törést és a kopást. A hangvillákat a szokásosnál szélesebbre szabta, ez megakadályozta a húrok recsegő rezgését. Erősebb húrokat használt, amiket simára csiszolt ágymenetbe helyezett, minek következtében a húrok kevésbé szakadtak el. Lenhardt hárfáival aranyérmet nyert az 1926. évi mohácsi ipari kiállításon.

Lenhardt a hárfa népszerűsítésére 1926-ban megalapította a Hárfa daloskört, lakásán pedig hárfaiskolát működtetett, melynek 1927-ben 40 növendéke volt. Üzemébe muzsikusokat, politikusokat invitált, hogy támogatásukat elnyerje. Lenhardt hárfái elindultak a külföldi hírnév és forgalmazás felé, hangszerkereskedő cégek kértek tőle árajánlatot és mintapéldányokat.


A rengeteg kiadás és a gazdasági válság vetett véget a pécsi hárfagyártásnak

Lenhardt újításai és a hárfaüzem gépeinek felszerelése azonban anyagilag kimerítették a vállalkozást. 1926-ban már nehezen tudott anyagot beszerezni, gondot okozott a munkások kifizetése. Tőke hiányában veszélybe került a termelés. Hogy a krízisből kilábaljon, Lenhardt állami szubvenciót igényelt. Ezzel kapcsolatosan fogalmazta meg 1927 és 1930 között azokat a kérvényeket, amelyek a Janus Pannonius Múzeum történeti iratgyűjteményében maradtak ránk.

100 000 pengő állami kölcsönt kért a kereskedelemügyi minisztertől üzemfejlesztésre, munkások felvételére, gépek, szerszámok beszerzésére, és több évre előre kiszárítandó faanyag vásárlására. A miniszter a kérvényt megfelelő fedezet hiányában elutasította, de a hárfakészítés meghonosítása terén szerzett érdemeit méltányolandó, 5%-os kamat mellett 10 000 pengős állami kölcsönt engedélyezett. Ezt Lenhardt 1928 februárjában kapta meg. A kölcsönnek köszönhetően 1929-ben több mint 100 hárfát gyártott. Az üzemet mégsem sikerült konszolidálni, és ebben nem elhanyagolható szerepet játszott az akkor már érezhető gazdasági válság.

1930-ban hárfát már senki sem akart vásárolni. Mesterhárfát Lenhardt ezután már nem készített. Teljesen elszegényedve sem a kölcsön részleteit, sem a házbérét de még az adóit sem tudta fizetni. Lenhardt 1930 tavaszán lebontotta a hárfakészítésre szakosodott nagyműhelyt. A berendezéseket és az alapanyagokat (mahagóni, kőris-, jávor- és kevés citromfa furnért, jávorfa rönköket, facsavarokat) átvitték egy Malom utca 9. szám alatti raktárhelyiségbe, ahol a faanyag nagy része pár éven belül tönkrement.


Belebetegedett a szegénységbe és a csalódásba

Lenhardt megtört, összeomlott. 50 éves korára egészsége is megromlott. Karjai és lábai lebénultak, így székhez kötve töltötte élete utolsó évét. A hangszerüzletébe ritkán betévedő vevőket felesége szolgálta ki. Hangszerjavító műhelyében már csak egy-két alkalmazott dolgozott. Lenhardt János 1931. szeptember 24-én tüdőgümőkórban hunyt el.