A körmendi múzeum harmadik terme a különféle mesterségek emlékeinek tárháza. „Tóth Órás” mutatja a tábla. Emlékszem Lajos bácsira, aki óráslupéval az egyik szemén kotorászott a kis műhelyében (ahol a cégtábla majdnem nagyobb volt, mint az, amit jelölt) az apró alkatrészek között, aztán sóhajtva hátradőlt: „Készen van!”

Nos, órásdinasztia emlékei láthatók a tárlóban. Fura, kerekes szerkezet - óráseszterga, zsebárjegyzék, vésnöki rajzok, vésett serlegek, drágakövek - hiányos, egy betörés során megcsonkult mintakollekciója: egy vagy inkább három mesterség emlékei - hiszen az órás, a vésnök és az ékszerész három egymástól különálló mesterség. A Tóth műhelyben ezek együtt voltak. Velük volt a szaktudás, a nyugalom, az működő órák halk ketyegése, a pörgettyűs szerkezetek surrogása. A műhely nincs már. Lajos bácsi egy másik valóságban igazítja az órákat - vagy az időt? Ki tudhatja?

Műhelyének emlékei azonban itt láthatók. Az emberi lelemény, a pontosság morzsái. Volt látogató, aki elmélyülten tanulmányozta az egyik apró szerkentyűt, és csak annyit mondott: „Bámulatos!”

… no és ott van a nagy is...

Vizsgálva az órákat, a ketyegést hallva mindenki egy fura szerkezethez fordul. No, itt nyoma sincs az apró mütyüröknek. Itt a javításhoz - látszólag - nagykalapács kellene. Pedig nem! Egy toronyóra-szerkezet adja az erős hangokat, amely immár 132 esztendeje, hogy készült. Kalandos sorsa volt, hiszen a pécsi ipari kiállításon az órákat bemutató, földbe ásott helyiséget egy vihar miatt víz öntötte el. Ez a szerkezet azonban zavartalanul tovább mérte a mérhetetlent. Aranyérmet is nyert vele a készítője, Sándor Ferenc mester.

Ma azzal szoktam kezdeni, hogy „Ez egy olyan toronyóra, amely sohasem volt toronyban.” A látogató mosolyog, pedig ez nem vicc! Bemutatódarab volt, amelyen a mester megmutathatta későbbi megrendelőinek, hogyan is méri az időt, jelzi az óranegyedeket vagy éppen üti az egész órákat a három súly húzta szerkezet, melynek minden darabját maga készítette, öntötte.

Pintér György