Nem a kecskebúzából, de szintén egy perjeféléből, a Termékeny Félhold területén nemesítették ki a zabot. Mindezen gabonafélék elsődleges felhasználása talán nem is emberi étekként, hanem az állatok takarmányaként kezdte karrierjét.


A csicserborsó és társai

A vadon termő pillangósvirágúak közül lencse, a csicseriborsó és a zöldborsó került igen korán háziasításra, nemesítésre. Mindhárom növény kiváló fehérjeforrás állatoknak és embereknek egyaránt. A gabonafélékhez hasonlóan azért is lettek népszerű termesztett növények, mert egyetlen mag elvetésével is megtöbbszörözhetjük a termést. A gabonához hasonlóan a kontinentális európai területeken, így például a Kárpát-medencében is megtermelhetőek voltak.


Zöldségekből leginkább a vadon termő növényeket fogyasztották

Keveset tudunk arról, hogy milyen zöldségféléket fogyasztottak őseink. A vadon termő növényeket, például sóskát, lóromot, hasonló növényeket gyűjtögették, ezt a településeiken talált aprócska termésmaradványokból tudjuk. Talán ismerték már a fokhagymát, hagymát is, hiszen ezek vadon termő ősei megtalálhatóak nem csak a Termékeny Félhold területén. Az biztos, hogy mire az egyiptomi birodalom és a sumér városok kialakulnak több ezer évvel később, a hagymafélék fogyasztása már hosszú-hosszú múltra tekinthet vissza. Hasonló a helyzet a petrezselyemmel is, mely vadon sokfelé, többek között a mediterrán térségekben is előfordul, viszont termesztésére inkább csak későbbi korokból van adatunk.

Tulajdonképpen az uborka fogyasztására is csak sok ezer évvel későbbi bizonyítékaink vannak, a bronzkori Mezopotámiából és Egyiptomból, ahová valószínűleg Dél-kelet Ázsiából érkezett. Érdekesség, hogy nagyon sokáig csak az ún. fürtös uborkát termelték, a kígyóuborkát a II. világháború után nemesítették ki Hollandiában.


Nemesítésről még szó sem volt: a vadon termő fák gyümölcseit gyűjtötték

A gyümölcstermő fák nemesítése nagyon hosszú folyamat volt, így a neolitikum idején valószínűleg leginkább vadon található termések gyűjtögetésével számolhatunk. Vadalma, vackor, vadcseresznye, vadszilva, csepleszmeggy, kökény, galagonya, csipkebogyó, dió, mogyoró, fekete áfonya szerepelhettek az kontinentális európai étlapon. A mediterrán vidékeken a gránátalma, füge, a Közel-Keleten a datolya gyűjtögetése már ebben az időszakban megkezdődött.


A cukrot nem ismerték még újkőkori őseink

A nádcukor Ázsiából származik, és Európa lakói közül az ókori görögök ismerkedtek meg vele először, de valódi ismertségre és népszerűségre csak a reneszánsz idején tett szert. A répacukrot csak a 18. században kezdték használni, Poroszországból kiindulva.

Ezek hiányában az emberiség legfontosabb édesítőszere évezredekig a méz volt – akár vadméhektől szerezték, akár kasokban tartott méhcsaládoktól. A méhek háziasítása legkésőbb a bronzkorban, Egyiptomban megkezdődött. Kaptárakat majd csak a 19. századtól kezdenek el használni a világ méhészei.


A ma ismert tejtermékek java részét már elő tudták állítani

Modern módszerekkel igazolhatóvá vált, hogy az emberek már a legkorábbi neolitikumtól kezdve fogyasztottak állati eredetű tejtermékeket. Az edények falán talált lipidek, vagyis tejből származó zsírmaradványok alapján a tej széleskörű felhasználására gondolhatunk. Mivel az újkőkortól tenyésztett állatok között a kecske, juh és szarvasmarha is tejelő állat: valószínű, hogy mindhárom faj tejét fölhasználták. A tartósítás természetesen csakis hagyományos módszerekkel történhetett, leginkább erjesztéssel, sózással, főzéssel, füstöléssel. Ezekkel a módszerekkel viszont szinte minden ma is használt tejtermék előállítható – kefir, joghurt, túró, tejföl, tejszín, vaj, sőt a sajt is. Ez utóbbit valószínűleg vagy nagyon friss vagy ellenkezőleg, szárított, érlelt állapotban fogyasztották és hiányoztak a palettáról a ma megszokott lágy sajtok.