A jászói (Torna m.) premontrei kolostort a 12. században Könyves Kálmán alapította, és ekkortájt létesítik monostorukat Hárskúton (Torna, majd Gömör m.) a bencések, amit aztán a ciszterciek vettek át. E monostorok templomai is a Keresztelő tiszteletét hirdették, és nem véletlenül. János az, akiről Izaiás próféta mondja: a pusztában kiáltónak ez a szava: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit (Mt 3, 1,3). Ennek megfelelően János a pusztába, kietlenbe, néptelen vidékre települt, majd a monasztikus magányt kereső szerzetes közösségek, mintegy őt követve, szívesen választották Keresztelő Jánost védőszentjüknek. Az Árpád-kori Magyarország jellemzően gyepűhatáron, lakatlan rengetegben emelt monostorai, templomai bizonyára hasonló megfontolással, a keresztény misszió feladatával helyezték magukat az ő oltalmába.

Keresztelő János ma ismert templomai is jórészt még a középkor világát idézik. Ilyen a Palócföld nyugati-északi peremvidékén található Bajcs és Alsószemeréd valamint a már szlovák Garamszécs, a keleti határövezetben lévő Jászó. Hárskút, Tornagörgő (kép) és Nyomár. A déli peremvidéken Borsodivánka, Heves, Füzesabony, Hevesaranyos templomait egyaránt Keresztelő Szent János oltalmába helyezték, miként a Gyöngyös melletti Pálosveresmart és a nógrádi (Cserhát)szentiván templomát is. Utóbbi még településnevében is azonosult egyháza védőszentjével. A pálosveresmarti Keresztelő Szent János egyház Árpád-kori eredetű, amelynek romjaihoz a török hódoltságot és a Rákóczi-szabadságharcot követően búcsújárást tartott Gyöngyös város lakossága minden évi Keresztelő János napján 1713-tól ötven éven át, az 1709-es pestisjárvány idején tett fogadalmához híven. A templomot aztán 1893-ban építik és szentelik újra, Keresztelő János patrociniumának megtartásával.

A kifejezetten Keresztelő János titulusú templomok mellett figyelemre méltóak a Sarlós Boldogasszony azaz Mária találkozása Erzsébettel templomok is, ugyanis e találkozás jelentőségét éppen az adja, hogy Mária köszöntésére Erzsébetet magzatával, Jánossal együtt eltöltötte a Szentlélek, és a magzat fölujjongott, örömtől repesett anyja méhében, hogy a szintén születendő Messiás érkezett hozzájuk (Lk 1, 39-56). E mozzanat egyúttal azt is jelenti, hogy János, Szentlélekkel eltelve már anyja méhében megszabadult az Ádámtól áteredő bűntől, és makula nélkül született. Ezt látjuk a losonci katolikus templom oltárképén. A Mindenszentek titulusú templomok is figyelemre méltóak számunkra, mert a szentek sorában Keresztelő János is az adott egyház védőszentje. Mint Krisztus hírnöke és bűn nélkül született szent, az ábrázolásokon, oltárképeken a Szentháromság és Szűz Mária társaságában általában középen látható.

A Bars megyei német telepítésű Jánoshegy esetében a középkori titulusválasztás legendája is fennmaradt: Mikor még az öt szomszédos község, Jánoshegy, Kunosvágása, Kékellő, Alsó- ás Felsőturcsek igen kicsinyek voltak, s így külön papot nem tarthattak, külön templomot nem építhettek, elhatározták, hogy közös erővel építenek templomot a települések közötti középpontban. Kiszemelték erre a mostani jánoshegyi templom melletti helyet. Hozzá kezdtek az építéshez. De mikor már majdnem készen voltak, éjjel az egész épület leomlott. Háromszor ismétlődött meg e szomorú esemény. Végre a mostani templom helyén, egy bokorban síró fiút találtak, kiben Kereszelő Szent Jánosra ismertek. Ő elmondta, hogyha boldogulni akarnak, a bokor helyére építsék az új templomot, s az ő nevére szenteljék föl. Úgy is történt, és így kapta a falu a Jánoshegy nevet. A templom oltárán lévő üvegszekrényben ma is látni a kisfiú szobrát.

A nyári napfordulón született szentünk tiszteletét a védőszentül választás mellett mellékoltárok, szobrok, festmények, de legjellemzőbben szószékek és keresztelőkutak, olykor templomi lobogók és üvegablakok jelzik további templomokban is. Kultuszinspiráló hatás lehetett, hogy az egri egyházmegyében a 18. század folyamán az egri építési iroda valósággal nagyüzemesítette a templomok berendezését. A Philipp Prokop által Pápára tervezett keresztelőkút és a hozzá készített rajzsorozat nyomán Giovanni és Giacomo Adami felsőtárkányi márványfaragók és Moczer József egri szobrász szériaszerűen gyártották a keresztelőkutakat. Esterházy Károly püspök szűkszavú utasításai csak a kivitelezendő tervrajzok sorozatszámát nevezték meg, vagy utaltak azokra az apróbb változtatásokra, amelyek által a korábban már felállított keresztelőkutaktól különbözniük kellett. Ezek az alkotások általában oszlopon nyugvó hengeres kútházakból álltak, tetejükön Jézus megkeresztelkedésének szoborcsoportjával. E típus különféle változatait figyelhetjük meg Gömörben és Nógrádban is.

A Palócföld központi búcsújáró helye a Szent László király pogányok elleni harcaiból eredeztetett Mátraverebély-szentkúti Mária-kegyhely. Itt a kegyoltár oldalsó szobra Keresztelő Szent Jánost ábrázolja, átellenben remete Szent Antallal. Fölül a Szentháromság szoborcsoportja, aki Mária megkoronázására is emlékeztet. Mindenesetre a kegyoltáron csupa alapvető alak: maga a teremtő, gondviselő, megváltó és átlelkesítő Isten, az Istenszülő Szűz Mária, minden bajban segítő és közbenjáró patrónusunk, Keresztelő Szent János, a megváltó Krisztus hírnöke, kapocs az Ó- és az Újszövetség között, s római katolikus vallás szerint Mária mellett az egyetlen, akit már anyja méhében eltöltött a Szentlélek, ezért bűntelenül született. (Mária az Ádámtól áteredő bűn nélkül fogant). Ezért csak e két szent születésnapja szerepel a keresztény kalendáriumban, a többieknek csak mennyei születésnapjuk, azaz elhunytuk napja.

A palócság központi búcsújáróhelyén kívül a Gömör megyei – 1891 előtt Tornához tartozott – hárskúti Máriás búcsújáróhely templomának védőszentje maga Keresztelő Szent János. A helyet a középkorban a ciszterciek gondozták.


A Szen Iván-éjhez kapcsolódó palóc hagyományok

Az egyházasgergei (Nógrád m.) Nepomuki Szentjános kápolna esetében az újabb, jezsuiták szorgalmazta kultuszáramlatot kiszorította egy régebbi, középkori réteg és archaikus, napfordulóhoz kötődő palóc folklór, aminek következtében Nepomukiból Keresztelő Szent János lett a helyi tudatban. Az 1940-es évekig a fából faragott Nepomuki szobor a község közepén, az ú.n. Harangozó-patak mellett állott egy fából készített kápolnában. Ünnepét minden év június 24-én, Keresztelő Szent János napján tartották. Kivonultak a kápolnához, füvekből, virágokból koszorúkat fontak, és a kápolna körül tüzet gyújtottak. Miközben körbetáncolták, énekelve kérték Keresztelő Jánost, görögösen Szent Ivánt, hogy a falut tűztől, víztől, villámcsapástól, szárazságtól őrizze meg. Majd a virágokból készített koszorúkat tűzbe dobálták, melyet a fiúk és a lányok párosával ugráltak át. A megmaradó koszorúkat és virágokat berakták a szent mellé, más részüket a világ négy égtája felé dobálták.

A nyári napforduló Nap-, illetve tűzkultuszának különböző fokozatú keresztény átlényegítése figyelhető meg Keresztelő Szent János ünnepén (június 24.) a századforduló tájáról. Han-gonyban (Gömör m.) a Szent Iván-éji tüzet Szent Péter nap előtti három este gyújtották a leányok, legények, kezükben egy csomó tisztesfüvet, "árvacsanalat" és szegfűvirágot tartva, majd "karéjba járva " dalolgattak.

Mercsén Szent Ivánkor rakták e tüzet szalmából - "borzékot" (bodzát) és papsajtot is tartottak a füst fölé, ezt mondogatva:
"Szen Pál, Szen Péter,
Füstőd meg, hasznosíd meg. "
A megfüstölt virágcsomót hazavitték, a padláson megszárították, s ha a gyermek igézetben volt, fürdőt csináltak neki belőle. Rontás ellen kitörölgették vele a tejes fazekakat is.

Parád és Bodony községekben (Heves m.) Szent Iván napját megelőző este gyújtottak tüzet, s a föl-fölcsapó lángokon keresztül ugrálva kiáltozták: "Törés ne legyen a lábamon! Törés ne legyen a lábamon!" Ezt abban a hitben tették, hogy ezáltal lábukat a kisebesedéstől megóvják. Majd a lányok csomóba kötözött tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, s azt égnek dobálva kiáltották: "Illyen nal legyen emménk kendereönk!"

E megfüstölt tisztesfű-csomókat, mint "szörnyen hasznos füvet" hazavitték, s abból betegség esetén fürdőt készítettek. A népi szentelménynek számító szentiváni tisztesfű használata szemléletesen tükrözi a vallásos palócság világképi felfogását, amint a szertől a gyermek vagy megfordul a gyógyulás irányába, vagy meghal. Számukra mindkettő megoldás, előbbi a földi, utóbbi az örök élet perspektívában.