„… Szent-Iván éjszakáján megszólal az iratos fű (gyógyfű) és elmondja, miről javas. Versenyre kél akkor a búza virága a szőlő virágával és az ibolyával. Fönnen kérkedik az első, hogy vele él az egész világ; a másik meg, hogy vele áldozatot tesznek; a harmadik pedig, hogy szép leányok ékesgetik magokat vele.”

A nyári napforduló idén június 20-ára esett, ehhez, az év legrövidebb éjszakájához kapcsolódik Szent Iván éjjele, a régi Szent Iván havának 24. napja, a fény ünnepe. A napfordulóknak régóta kultikus jelentősége van, de az V. század óta a nyári napforduló keresztény ünnep is, Keresztelő Szent János napja, ami az ősi pogány hiedelmekből és rítusokból többet is megőrzött. Néhol Virágos Szent János ünnepének is nevezték, mert ilyenkor illatos füvekből raktak máglyát vagy áldozati gyógynövényeket vetettek a tűzre, gyógyfüveket füstöltek és szenteltek későbbi gyógyításra. Az e napon szedett füveknek több helyen varázserőt, démonűző hatást is tulajdonítottak. A magyarság a XVI. század óta biztosan, de valószínűleg már régebb óta is ünnepelte e napot. A mágikus praktikákat a termékenység- és szerelemvarázslás, a megtisztulás, egészségmegőrzés és gyógyítás, házasságjóslás, az emberek és a ház rossz szellemektől megóvása érdekében vetették be.

Több érdekes, híressé vált legenda kötődik ehhez az éjszakához. A skandinávok Szent Ivánkor keresik a páfrány virágát, hiszen (az egyébként spórákkal szaporodó virágtalan növény) évente egyszer, csak ekkor virágzik, és aki a virágát megszerzi, az láthatatlanná tud válni. Az öregasszonyok ezen éjen, ha mezítelenül megkerülik földjüket és aranypátrácot (aranyos fodorkát) szednek, akkor nekik a gyógyfüvek elárulják titkaikat. Sok javas asszony és asszony megpróbálta kilesni a füvek titkait ezen éjjelen. Mert bár az „… iraló, a javasasszony fontos személy volt mindenha. Fiatal korában úgy lehet, a szemével vert vagy gyógyított, de mikor annak a ragyogása erőt veszített, a növényvilágnak kellett előállania, eszközöket a kezéhez adni, hogy hatalma ne csorbuljon.”


Tűzbe vetett és tiltott gyümölcsök

E napon fontos szerepe volt a szentiváni almának. A Szent Iván tűzében sült, ilyenkor érő almának betegségűző hatása van. Az almához kötődő szokás volt még a XX. század elején is, hogy gyerekek járták Szeged Alsóváros, Tápé, Földeák utcáit, ajkukon ezekkel a szavakkal: hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát! A házbeliek pedig nyári almát vagy egyéb gyümölcsöt, esetleg aprópénzt szórtak ki nekik. A földeákiak úgy tartják, hogy a gyerekeknek szórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. Hajdúdorogon a piactéren vett almát szórták a gyerekek közé. Hasonló hagyomány élt a baranyai Vázsnokon is. Algyőn azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobálni, hogy a meghalt hozzátartozók is élvezzenek a gyümölcsből. Dinnyeberkiben a szentiváni tűztől egyenesen a temetőbe mentek, és a sült almából néhányat a sírhalmokra is tettek. Akinek meghalt gyermeke volt, annak azonban nem volt szabad gyümölcsöt enni. A Tápió menti falvakban azok az asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem ettek ilyenkor cseresznyét, de a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak.


Szent Iván füvei, Szent János vére, Szent Iván szőlőcskéje

A hazai szokások között Szent Ivánkor nagyobb jelentősége a közönséges orbáncfűnek (Hypericum perforatum), a tejoltó galajnak (Galium verum) és az orvosi tisztesfűnek (Stachys officinalis) volt. Ezeket többfelé gyűjtötték e napon, és a varázslásoknál, jóslásoknál, démonűzésnél jutottak főbb szerephez, vagy megfüstölve Szent Iván tűzével eltették őket későbbi gyógyításra.

A baranyai németek a Szent Iván éji koszorúkba pipacsot, réti margitvirágot és kék búzavirágot fontak. Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon magyar fiatalsága - XIX. századi följegyzés szerint - párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak, tűzet ugrottak. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni. Csíkszentdomokos angyalos gyermekjátékában e napon az angyalok fejére búzavirág-koszorút fontak. A somogyi Mozsgó felbokrétázott német legényei még a XIX. század fordulóján is, a falu ünneplőbe öltözött népe előtt versenyt lovagoltak, majd este tüzet ugrottak. A lányok napkelte előtt szedett virágokból koszorút tettek a fejükre, de egy kis csokrot a legényeknek is föltűztek belőle.

Szent Iván napjához nevükben is kapcsolódnak virágok, gyümölcsök, ehető gyökerek is. Szent Iván szőlőcskéjének is nevezték az ilyentájt érő piros ribizlit. Szent János kenyere a göcsös görvélyfű (Scrophularia nodosa) melynek gyökere ínségtáplálék volt. Hasonlóképp Szent János kenyér a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) is, ehető gyökérkoloncai szintén éhínség idején jutottak szerephez. A németek a vörös here virágait is Szent János kenyérként illették.

Szent János füve nevet kapott néhol a közönséges orbáncfű, a tejoltó galaj, a réti margaréta, a mezei zsálya és a muskotályzsálya, az ehető levelű bablevelű varjúháj (Sedum telephium), sőt előfordult, hogy az istenfának is nevezett, számtalan csodatévő hatással is rendelkező ürömcserjét (Artemisia abrotanum) is Szent Iván füveként tisztelték. Az ilyenkor legfontosabb fajoknak többféle Szent Iván-neve is volt. Szent Iván seprű, Szent János virága nevet (is) kapott néhol a tejoltó galaj, és Szent János véreként is hívták a vörös nedvet adó orbáncfüvet.

Szent János öve a nálunk ritkaságnak számító kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). Az ebből font koszorút a Szent Iváni tűzbe vetve áldoztak a gonosz lelkek kiengesztelése érdekében. Szent János kenyere a Szentjánoskenyérfa, de van „erdei Szent János kenyér” is, mégpedig az édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare). Gyöktörzse a remeték eledele volt. Szintén a gyöktörzsét ették a Szent János gyökerének nevezett édesgyökérnek (Glycyrrhiza glabra).


Herba fuga demonum - ördögök és boszorkányok elleni óvszer a közönséges orbáncfű

Szent János füve, Szent János vére, Szent Iván virága, vérehullófű, csengőlinka, herba fuga demonum, azaz ördögök s boszorkányok elleni óvszer, ősmagyar néven „teuzvirága”, flos ignis – azaz tűzvirág, vagyis „Zent Juan verága” mindez a közönséges orbáncfű. A sok név is jelzi a faj fontosságát, hiszen ez a fű sosem hiányzott az áldozati füvek közül. Napsárga virágai, a napforduló idején bontogatják szirmaikat. Virágaiban található hypericin nevű hatóanyaga a virágokat szétdörzsölve vörösre festi az ujjaink begyét. Már középkori nagyasszonyaink udvarházaiban is készült belőle a gyógyító vörösolaj. A „tisztító tűzbe” vetett, boszorkányok ellen védő gyógynövények legfontosabbika volt. Erre utal az 1400-as évekből származó versike is:

„Mind a boszorkány s az ártó szellem hatalmukat vesztik az ember ellen, ha annak Szent János-nap éjjelén szedett orbáncfű füzére a mellén. S hogy házad vész, sem vihar ne érje, S rontás ellen a szent mindenkor védje, Mint melleden az orbáncfű füzére, Virítson a szemöldfán a virágnak vére.”

Az orbáncfűnek kincskereső híre is volt, a tűzben elégetve füstjének tisztító hatást is tulajdonítottak, de a bő termés érdekében is égették. Gyógyfűként sebeket gyógyítottak vele, főképpen pedig a vörös foltokban mutatkozó bőrbetegséget, az orbáncot.

„Sok helyt a leányok fehérneműiken szétdörzsölik és a piros foltokból jövendőjükre jósolnak”. „Szabadkán a szentiván-virágból font koszorút ugrálás után kiakasztják a padláslyukon, s ha valaki megbetegszik, megfőzik és vizével megmossák a beteg arczát.”

Az orbáncfű a modern fitoterápia által is elismert gyógynövény. Virágaiból készíthető külsőleg használható gyulladáscsökkentő, sebgyógyító olaj, ami napégés, enyhébb égések, sérülések esetén hatásos. Hatóanyagait enyhe depresszió, szorongásos betegségek esetén is hatékonynak találták. Ilyen módon tehát tényleg van köze a „démonok” elűzéséhez.


Szent Iván seprűje – a tejoltó galaj

Szent Iván füve, Szent János virága, Szent János tüze, Szent Iván seprűje, Szent János gaza kásafű, tejzsugorító fű néven is nevezték a mézillatú, sárgán virágzó tejoltó galajt. Ez a növény hosszú, szerencsés életet és gazdagságot hoz az ember számára. Délszláv és a román szokásokban volt jelentősebb szerepe. Tisztán tejoltó galajból vagy más virágokkal, néhol fokhagymával is vegyesen koszorúkat fontak június 24-én. A magyarországi szerbek ezeket a koszorúkat a házaik kapujára vagy a ház falára, sőt kisebbeket a gazdasági épületekre is kiakasztottak, mely az összetartozást jelképezte és egész évben védte a házban élőket a bajtól, a javakat a szélvihartól, jégveréstől és tűzvésztől is. A koszorúkat szentelménynek tartottak, ezért, ha elszáradt, akkor sem volt szabad kidobni, csak elégetni lehetett.

A bajai bunyevácoknál a lányok fontak koszorút maguknak, azokat feldobták a házuk tetejére. Akinek a koszorúja lecsúszott, annak „nem volt szerencséje”. Azután minden lány kiakasztotta koszorúját a ház oromzatára, és ha valamelyikét éjjel ellopták, az azt jelentette, hogy a leány egy éven belül férjhez megy. Bajai hagyomány volt az is, hogy e napon a tehenek szarvát is felvirágozták, és úgy hajtották ki őket a csordába.

Volt, ahol halottjóslásra is használták a galajkoszorút. Minden családtag számára fontak egyet, azt felhajították a háztetőre. Ha valamely családtag koszorúja mindjárt első felhajtásakor nem maradt a háztetőn, akkor a családtag egy év lefolyása alatt meghalt.


A szörnyen hasznos fű - orvosi tisztesfű

Babonafű, sebfű, hasznos tisztesfű. Ezt a füvet szedték csokorba a palóc leányok, majd a Szentiván-éji tűz fölött befüstölték, hogy áldáskívánással az ég felé dobják: „Ekkora legyen a mi kenderünk!“ Az ilyen tisztesfű-csomókat pedig, mint „szörnyen hasznos fű” hazavitték és a betegségben sínylődő gyermek javára fürdőt készíttek belőle.

A történelmi Borsod-Abaúj, Torna, Zemplén vármegyékben Szent János napján mezei, réti, kerti virágokból, füvekből gyűjtött csokrokat szenteltettek. Ezekből a tisztesfű soha nem hiányozhatott. A görög katolikusoknál ez volt a legsokoldalúbb és legnépszerűbb szentelmény, amelynek főzetével, gőzével, füstjével gyógyítottak embert és állatot. A csokrokat a kamrában vagy a padláson tartották, mert védelmezte a házakat minden rossztól, veszedelemtől. Helyenként az épülő ház falába is elhelyezték, de a halottak mellé a koporsóba is tettek belőle. Forrázott levében sokáig fürösztöttek gyenge gyereket, mert úgy tartották az erősíti őket.