A nagy múlttal rendelkező takácsmesterség XX. századra történő átmenekítése Hatvanban négy családnak köszönhető. Az 1789-ben, Csehországban született Franciscus Kratochvil takácsmester dédunokája, Kürti (1948-ig Kratofil) Béla által írt, Takácsok Hatvanban című könyve ismerteti meg a téma iránt érdeklődőket a hatvani takácsok történetével, szokásaival. A munkafolyamatokon és a mesterség sajátos nyelvezetén kívül a családok hétköznapjaiba is bepillantást lehet nyerni, és külön fejezet foglalkozik a szólásmondásokkal is.

Az alábbiakban következzen néhány - takácsok által használt - szólás, rövid magyarázatokkal:

„Zöldhasú takácsok”

Más szakmában dolgozó iparosok csúfolták így a szegény takácsokat, mivel az állandó nyomás miatt a takácsot kékre, zöldre dörzsölte a melldurung, amelyre naponta legalább százszor is rá kell feküdnie, ha valamiért előrehajolt a szövőszékben.

„Télen szövünk, nyáron kapálunk”

Ez a szólás a takácsok „kétlaki” életére utal. Tavasztól késő őszig művelték kis földjeiket, télen pedig szőtték a fonalat, amelyet a közeli falvak egész éven át összehordtak.

„Menyecske, ellopta a gombolyagomat!”

Amikor a szép keblű fiatal lányoknak vagy asszonyoknak az idősebb takácsok búcsúzáskor ezt mondták, akkor azok tiltakoztak, hogy ők nem loptak el semmit, mire a takács nevetve mondja:
„Ugyan ne tagadja, hiszen ott takargatja a blúza alatt”

„Nem kell a takács, még a pokolban sem.”

Nem kell a takács senkinek sem, annyi baj van vele.