2024. november 24. vasárnap
Emma
Janus Pannonius Múzeum - Pécs
|
|
Cím: 7621, Pécs Káptalan utca 5.
Telefonszám: (72) 514-040
E-mail: jpm@jpm.hu
Nyitva tartás: K-V 10-18 (csak előzetes bejelentkezéssel)
|
Janus Pannonius Múzeum
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
Az 1914. június 28-án kitört első világháború óriási szenvedést zúdított az ország és ezen belül Pécs lakosságára is. A katonáknak bevonultatott férfiakra a háború öldöklése vagy a hadifogság keserű évei vártak.
Egy pécsi polgár, Dr. Arató Jenő orosz hadifogságból való hazatérésének megrázó történetét naplójából idézzük:
"December 24-én délben érkezünk meg a Keleti pályaudvarra, hol nagy parádéval fogadnak bennünket, katonazene, díszszázad, ünnepi szónok és óriási tömeg a pályaudvaron. Mikor vége van a fogadtatásnak, megrohannak az emberek bennünket, hozzátartozóikat keresik, mindenfelé ölelkező, csókolózó embereket látni; én nagyon, nagyon magányosnak érzem magamat a sok boldog ember között, de nem panaszkodhatom, mert a szenteste nékem is szolgál egy örömhírrel, egy pécsi hölgyre bukkanok, aki újságolja, hogy szüleim Pécsett vannak, valamennyien jól megvannak, csak – nincsen öröm üröm nélkül! – Doli sógorom esett el 1918-ban az olasz fronton.
Villanyosra ülök és bemegyek Tőkésékhez, idegenül bámulnak rám, nem ismernek meg – mikor aztán megmondom ki vagyok s honnan jövök, örömükben ölelnek, csókolnak. Ledobom hadifogoly rongyaimat, Tőkés Rudi a sajátjából ellát rendes fehérneművel és ruhával – Istenem milyen boldog érzés hét év után újra civil ruhát hordani, gallért, nyakkendőt viselni, könnyű városi cipőben járni…
Nékem legfőbb gondom az, hogy valamiképp haza tudjak Pécsre menni. Felkeresem az Andrássy úton székelő szerb követséget és konzulátust, és bemutatva leszerelési igazolványomat, arra kérem őket, küldjenek haza Pécsre. Végre 1921. január 5-én délelőtt azt mondják, hogy délután két órakor Szabadka felé induló személyvonathoz csatolt vagonban egy csomó konzulátus mellett szolgálatot teljesítő szerb katona indul haza szabadságra, ha akarok, elmehetek ezekkel; hogyne akarnék, mire igazolványt állítanak ki számomra, s azzal rohanok haza, megebédezem, elbúcsúzom Tőkéséktől, kapom hátzsákomat, loholok ki a Keleti pályaudvarra, megkeresem a szabadságos szerb katonák vagonját, és két órakor indulunk Szabadkára.
Estefelé megérkezem Szabadkára… és január 6-án reggel indulok Eszékre, Eszékről délután öt órakor tovább megyek Pécs felé – ezek az utolsó órák szinte elviselhetetlenül hosszúaknak tűnnek fel előttem. Lassan közeledünk Pécs felé, végre úgy fél tizenkettő felé egyszer csak feltűnnek a távolban Pécs lámpái; mintha odaszögeztek volna az ablakhoz, bámulok ki a sötétbe, nézem a sok fénypontot és könnyes szemmel dadogom: Pécs, Pécs… Beérünk az állomásra, hátzsákommal leugrom a vonatról, szerb katonák, csendőrök, ismeretlen arcok merednek rám – de ebben a pillanatban nem törődöm senkivel, semmivel, félig futva elindulok a sötét Indóház utcában, futok, szaladok, rohanok, hogy mielőbb hazaérjek. Odaérek az öreg Rákóczi utcai ház elébe, a kapu nyitva van, felszaladok a lépcsőn, megnyomom a csengőt és nyomom egyfolytában, míg benn mozgás nem támad - megjöttem, itthon vagyok! Szüleim, testvéreim az ágyból ugrálnak ki és a következő pillanatban ölelnek, csókolnak és én könnyes szemmel, mosolyogva ölelem és nézem őket.
Hat és fél évi háborús, hadifogságos kalandozás, nyomorúság és szenvedés után itthon vagyok, újra itthon vagyok!"
Az I. világháború időszakának egyik legnagyobb katonai felkelése is Pécshez kötődik.
Egy pécsi polgár, Dr. Arató Jenő orosz hadifogságból való hazatérésének megrázó történetét naplójából idézzük:
"December 24-én délben érkezünk meg a Keleti pályaudvarra, hol nagy parádéval fogadnak bennünket, katonazene, díszszázad, ünnepi szónok és óriási tömeg a pályaudvaron. Mikor vége van a fogadtatásnak, megrohannak az emberek bennünket, hozzátartozóikat keresik, mindenfelé ölelkező, csókolózó embereket látni; én nagyon, nagyon magányosnak érzem magamat a sok boldog ember között, de nem panaszkodhatom, mert a szenteste nékem is szolgál egy örömhírrel, egy pécsi hölgyre bukkanok, aki újságolja, hogy szüleim Pécsett vannak, valamennyien jól megvannak, csak – nincsen öröm üröm nélkül! – Doli sógorom esett el 1918-ban az olasz fronton.
Villanyosra ülök és bemegyek Tőkésékhez, idegenül bámulnak rám, nem ismernek meg – mikor aztán megmondom ki vagyok s honnan jövök, örömükben ölelnek, csókolnak. Ledobom hadifogoly rongyaimat, Tőkés Rudi a sajátjából ellát rendes fehérneművel és ruhával – Istenem milyen boldog érzés hét év után újra civil ruhát hordani, gallért, nyakkendőt viselni, könnyű városi cipőben járni…
Nékem legfőbb gondom az, hogy valamiképp haza tudjak Pécsre menni. Felkeresem az Andrássy úton székelő szerb követséget és konzulátust, és bemutatva leszerelési igazolványomat, arra kérem őket, küldjenek haza Pécsre. Végre 1921. január 5-én délelőtt azt mondják, hogy délután két órakor Szabadka felé induló személyvonathoz csatolt vagonban egy csomó konzulátus mellett szolgálatot teljesítő szerb katona indul haza szabadságra, ha akarok, elmehetek ezekkel; hogyne akarnék, mire igazolványt állítanak ki számomra, s azzal rohanok haza, megebédezem, elbúcsúzom Tőkéséktől, kapom hátzsákomat, loholok ki a Keleti pályaudvarra, megkeresem a szabadságos szerb katonák vagonját, és két órakor indulunk Szabadkára.
Estefelé megérkezem Szabadkára… és január 6-án reggel indulok Eszékre, Eszékről délután öt órakor tovább megyek Pécs felé – ezek az utolsó órák szinte elviselhetetlenül hosszúaknak tűnnek fel előttem. Lassan közeledünk Pécs felé, végre úgy fél tizenkettő felé egyszer csak feltűnnek a távolban Pécs lámpái; mintha odaszögeztek volna az ablakhoz, bámulok ki a sötétbe, nézem a sok fénypontot és könnyes szemmel dadogom: Pécs, Pécs… Beérünk az állomásra, hátzsákommal leugrom a vonatról, szerb katonák, csendőrök, ismeretlen arcok merednek rám – de ebben a pillanatban nem törődöm senkivel, semmivel, félig futva elindulok a sötét Indóház utcában, futok, szaladok, rohanok, hogy mielőbb hazaérjek. Odaérek az öreg Rákóczi utcai ház elébe, a kapu nyitva van, felszaladok a lépcsőn, megnyomom a csengőt és nyomom egyfolytában, míg benn mozgás nem támad - megjöttem, itthon vagyok! Szüleim, testvéreim az ágyból ugrálnak ki és a következő pillanatban ölelnek, csókolnak és én könnyes szemmel, mosolyogva ölelem és nézem őket.
Hat és fél évi háborús, hadifogságos kalandozás, nyomorúság és szenvedés után itthon vagyok, újra itthon vagyok!"
Az I. világháború időszakának egyik legnagyobb katonai felkelése is Pécshez kötődik.
1918. május 20-án a városban állomásozó császári és királyi 6. gyalogezred pótzászlóaljának legénysége, akiknek többsége alig egy hónapja tért vissza az orosz fogságból, megtagadta a szolgálati parancs teljesítését, s a béke éltetése mellett zendülésben tört ki. A katonák a háború befejezését, békét, kenyeret, jobb ellátást és ruhát követeltek. Úgy hitték, hogy a felkeléssel elkerülhetik a frontra küldést. A Zsolnay Vilmos úti Fehér Farkas vendéglő volt az események kiindulópontja. A körülbelül 2000 zendülő katona, és a menet közben hozzájuk csatlakozottak elfoglalták a város stratégiai fontosságú pontjait. Megfékezésükre katonai egységeket vezényeltek ki, és a felkelést igen hamar elfojtották. 17 főt halálra ítéltek, s őket részben a polgári lakosság szeme láttára az akkori lőtéren, részben zárt falak mögött, a Fehérváry és a Frigyes laktanyák udvarán agyonlőtték.
|
|
