Ha a körmendi múzeum harmadik, általában óraütésektől hangos termében nézelődünk, mindenképpen találkozni fogunk Kluge Pál szigorú tekintetű portréjával. Ha valakinek ismerős volna a név, talán nem is csoda: a Kluge-dinasztia meghatározó szerepű volt a Nyugat-Dunántúlon nagyon népszerűvé vált kékfestő textília-készítésben, legyen szó a pápai üzemről, vagy a körmendi műhelyről.

A család szász eredetű, de Pál már hazánk szülötte, 1873-ban jött a világra itt, Körmenden. Belenőtt a kékfestő szakmába, és 1900-ban át is vette a műhely vezetését apjától. A helyi ipartestület is, az evangélikus gyülekezet is elnökévé választotta. Mint a helyi tűzoltó egyesület elnöke/parancsnoka kezdeményezte a tűzoltózenekar létrehozását, és komoly munkát fektetett az 1892-ben megalakuló rézfúvós hangászkar megfelelő felszerelésébe is.

Ha esetleg valaki kevesellené a társadalmi szerepvállalást, annak elárulom, a felsorolásnak nincs vége! Kluge Pál volt a Körmend városbíró 1921 és 1927 között!

És ha ez nem elég, még a kékfestő ipar egy meghatározó alakja is volt...

A szigorú nézésű arckép mellett kisebb-nagyobb fa lapok láthatók, amelyekbe őrületes pontossággal és türelemmel réz szegeket vertek és alakítottak egyforma rövidségűekre úgy, hogy ezek lenyomata gyönyörű mintákat adjon ki.

A működés "egyszerű" volt. A kialakított nyomódúcokat méhviasszal, később titkos összetételű más gátlóanyaggal kenték be, és mint a gyerek nyomdák esetében, egy előre megtervezett rend szerint rányomkodták az előkészített, mosott, keményített, nyomóasztalra kifeszített anyagra. Utána az egész ment az indigóba. Minél sötétebbet akartak, annál többször. Ügyelni kellett a festőlé - indigócsáva - hőmérsékletére is, hiszen a méhviasz 63̊ C fölött megolvadt! Ott, ahol a viasz megfogta, az indigó festőhatása nem érvényesült, az anyag fehér maradt a rányomott minta formájában. Nagyon leegyszerűsítve ez volt a kékfestés lényege. Maga a folyamat 11 lépésből állt, és eléggé embert próbáló munka volt.

Nézzük meg együtt a kékfestés körmendi emlékeit!

Pintér György