1993-ban jelent meg az a cikk Tóth Péter tollából, melyben a Hatvan névre hallgató településeket besenyő eredetre vezette vissza. Tóth kifejti, hogy az országban több ponton találhatók Hatvan elnevezésű települések (pl. Baranya megyében Somogyhatvan, Fejér megyében Hatvan puszta stb.) mind egykori besenyő szállásterületekre lokalizálhatók. A Hatvan elnevezés különösen egy területen sűrűsödik, mégpedig a Zagyva folyó mentén, ahol Nógrád megyétől egészen Jász-Nagykun-Szolnok megyén át találkozunk, a középkorban még létező, Hatvan-településekkel (Palotáshatvan, Püspökhatvan, Kökényeshatvan, Érhatvan stb.). Tóth Péter írásában részletesen kifejti, hogy a Hatvan településnevek nem a számnévre eredeztethetőek vissza, hanem egy félrehallás következményei: a besenyő-török eredetű chatwan/chatman szót (mely töredéknépet, résznépet jelent) a Szent István-legendát lejegyző német krónikaíró a magyar hatvan szónak értelmezte, és ezt fordította le latinra. E teória alapján elmondható, hogy ahol Hatvan-elnevezésű településeket találunk a középkorban, ott valószínűleg besenyő csoportokat telepíthettek le.

Tóth Péter történész nézete nem terjedt el széles körben a tudományos világban. A kutatók teljesen más irányból közelítik meg a besenyő-kérdést. A történeti-régészeti kutatások jelenlegi állása szerint a besenyők két hullámban érkeztek a középkori Magyar Királyság területére: először a 10. században, Taksony fejedelem idején (955-972?), másodszor pedig a 11-12. század fordulóján, a mai dél-oroszországi és ukrajnai területen lévő besenyő hatalom összeomlásakor.

Míg az első hullám képviselői nemigen különböztek a honfoglaló magyaroktól - se társadalmi, se kulturális alapon (ruházat, vallás stb.) - sikeresen, (gyakorlatilag nyom nélkül) be tudtak olvadni a magyarságba, egyedül a fennmaradó helynevek őrzik emléküket. A második hullám besenyői viszont egyes sírleletek nyomán már megfoghatók a régészek számára, hiszen a 12. századra már a magyar társadalom maga mögött hagyta a nomád életvitelt és temetkezési formát, viszont a besenyők továbbra is nomád lovas népnek számítottak. Elsősorban Fejér megyében, a sárvízi tájon, az egykori besenyő szállásterületen találhatók az ezt a népességet feltételező leletek (pl. sárbogárdi szablyák, lószerszámok stb.).

Viszont Hatvan közelében egyedül a tőle 60 km távolságra fekvő Füzesabonyban és Erdőtelken találtak besenyő eredetűnek mondott tárgyakat (a korábban említett egykori Hatvan-települések területén nem találtak még hasonló leleteket). A százdi apátság alapítólevelében említett besenyő temetkezések helyének azonosítása céljából Foltin János Füzesabonyban ásatott. Az ásatás eredményeképpen egy gyermeksírt tárt fel, amelyben az állcsont alatt bizánci mellkeresztet talált, a csontváz mellett, a koponya magasságában pedig magas, benyomott díszítésű edényre bukkant. A leletek alapján a gyermeksír a 10. századra keltezhető. Sajnos mára a kereszt elveszett, de az edényt még őrzi az egri Dobó István Vármúzeum.

1876-ban Fáy László földbirtokos Erdőtelekről szolgáltatott be a Magyar Nemzeti Múzeumnak egy magányosan eltemetett nomád férfi sírjához tartozó együttest: egy szablyát, egy fokost, egy töredékes kengyelpárt és egy zablát, amelynek korát a 12-13. századra tették. Tehát a leletegyüttes egy, a második hullám alatt megérkező besenyő tulajdona lehetett.

Gál Andrea, régész,