Pulszky Ferenc (1814-1897), aki az 1840-es években a Pesti Hírlap és az augsburgi Allgemeine Zeitung cikkírója volt, majd 1848-ban pénzügyi államtitkár Kossuth mellett „Életem és korom” című 1880 és 1882 között négy kötetben megjelent visszaemlékezésében a következőképpen írja le Batthyány Lajos külsejét (sajátságos módon éppen Josip Jellačić horvát bánnal összehasonlítva): „Batthyány is kopasz volt, de magas homloka, éles tekintete, hegyes, görbült orra s szép szőke szakálla a saskeselyűre emlékeztetett, vonásaiban látszott a szenvedély és határozottság. Senki sem pillanthatta meg anélkül, hogy eszébe ne jusson: Ez nevezetes ember!”

Klič kőrajza is már a kultuszképek típusához vezet bennünket, amelyek legnagyobb mennyiségben az 1870-es újratemetés után keletkeztek. A Vasárnapi Ujság fametszet illusztrációi is a korábbi kompozíciókat idézték, a Batthyány emléklap is ezekből idéz keretképein.

A kivégzés utáni titkos temetés történetéről így írt a megszervezője, Szántóffy Antal plébános: „Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyilván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiakerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el – hol többé kérdőre sem vontak – egyenesen a szent ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp néhány, csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetemek pedig a sírboltba vitettek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltettek.”

Az ünnepélyes újratemetés 1870. június 9-én volt, a mauzóleumot 1874-ben avatták fel.