A népművészet a polgári társadalom felfedezése. A parasztember számára a művészet nem volt cél. Eszközök ritkán léteztek dísz nélkül, és dísz nem létezett eszköz nélkül. A díszítés egyfajta nonverbális, beszéden kívüli nyelv volt, ami ugyanúgy hozzátartozott a tárgyhoz, mint asztalhoz a lába, kaszához a nyele. Ahogyan Herman Ottó fogalmazott 1892-ben: "Az ékesítés módja és jelleme... sokszorosan a szót pótolja."

Ez a kultúra nem fogyasztói, hanem alkotói karakterű. Az egyes tárgyak az elhasználódás során újabb és újabb szerepben jelentek meg: így lett például egy 1830-as években készült menyasszonyi ládából taliga része, majd disznóöléskor használatos húsvágódeszka. Nemcsak a szellemi hagyományok, de a tárgyak is gyakran nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

A városi ember a gépesítés elterjedésével rácsodálkozott a hagyományos kézműves gyakorlatra. Nemzeti karaktert, ősiséget és esztétikai értéket fedezett fel benne. Értékelni és vásárolni kezdte az egyszerű és díszített kézi munkákat, fazekas termékeket, szőtteseket, faragott holmit, megőrzésükre hagyományfenntartó mozgalmakat hozott létre.