A Lajos utcai Kiállítóház középkori alapokkal bíró épületének két emelete tízegynéhány kisebb, cellaszerû teremre van felosztva. Történetiséget sugárzó aurája megköveteli a kiállítótól, hogy tisztázza, milyen viszonyban áll vele. Számomra fontos kiindulópont, hogy ez a tér felidézi a firenzei San Marco kolostor padlásterében elhelyezett világos, nyugodt elmélkedõ-cellákat, amelyekben Fra Angelico egy-egy szemlélõdésre szánt festményével találkozhatunk.

Ugyanakkor szem elõtt kell tartani, hogy a San Marco tere évszázadok óta változatlan formában - egy univerzálisan elgondolt hitrendszerbe illeszkedve szolgálja az elmélyülést. A Kiállítóház terét viszont kiállításról-kiállításra átértelmezi a mûvészek szubjektív narratívája. Az egyetemes és a személyes alkotói elbeszélés közötti hullámtér inspiráló lehetõségekkel biztat.

Fra Angelico elmélkedõ-képei szorosan kapcsolódnak a kiállítás címe által megidézett Ars Memoriae tradíciójához, amelyrõl Frances Yates kimutatta, hogy az ókortól a modernitásig áthatotta a nyugati kultúrát. Az emlékezés mûvészetének gyakorlásához mentálisan felépített és a tárgyi világban kõbõl és téglából készült épületek egyazon arányrendszert testesítettek meg, így egy jól felépített “belsõ palota” útjait bejárva bármi könnyedén felidézhetõ volt. A tudás belsõvé tételének ez a módja a jelen számára is elgondolkodtató kell, hogy legyen: képzeljük el, hogy magunk mögött kell hagynunk minden tárgyat, ami segíti emlékezetünket. Nincs sem note book, sem könyv, sem füzet - csak a puszta emlékezetünk!

Mit kezdenénk egy ilyen helyzetben? A felvetés félelmetes, hiszen hozzászoktunk, hogy számtalan tárgy segít emlékeznünk.

Munkámat azonban egy ennél mélyebb jelentésréteg inspirálta. 2007-ben és 2008-ban - a Római-ösztöndíj hónapjai alatt - az antik térszemlélet kortárs mûvészetben alkalmazható tanulságait kutattam. Az építés és az emlékezés mûvészete egyaránt a figyelem útjainak a kimûvelésén alapszik. Az emlékezés mûvészete ezáltal a platóni anamnézishez vezet. A lét teljesség feledésének homályát a figyelem oszlatja szét. Festményeim ezért nem érintik a vallásos vagy a társadalmi mítoszokat, hanem a képzõmûvészet számos lehetõsége közül egyfajta gyakorlati elmélyülést kívánnak megvalósítani. Ez párhuzamba hozható a filozófiának azzal a vonulatával, amely a gondolkodást szellemi-lelki gyakorlatként mûveli.

Kondor Attila