Talán az inga piktogramszerű ábrája közelítene legjobban a valósághoz, ha a különös huszadik század európai társadalompolitikai jellemrajzát akarnánk egy szimbólummal kifejezni. Ebben a rövid, de annál mozgalmasabb században kevés hazáját féltõ, felelõsen gondolkodó magyar tollforgató akadt, aki képes volt az izmusokon felülemelkedve az igazat mondani - nem csak a valódit - és megtartani az ingát egyensúlyban, középen. Szabó Zoltán életmûve bizonyítja, hogy õ egyike ezen keveseknek.

Mint általában mindenkinek, neki is a gyerekkor és a családi háttér adta szellemi formálódásának alapjait. Második generációs értelmiségiként, ha nem is közvetlenül, de a rokonok közvetítésével, nyári vakációs élményeiben bontakozott ki és rögzült benne a föld és a táj szeretete. Az angyalföldi bérház pedig kiválóan alkalmas terepet nyújtott a szociális empátiája kialakulásához.

Huszonévesen már a falukutató mozgalom egyik vezéralakja, tényszerû szociográfiai munkáival (A tardi helyzet, Cifra nyomorúság) tükröt állított az akkori Magyarország igazságtalan társadalmi berendezkedése elé. A harmincas évek végén, a hazai nemzetiszocialista és nyilas eszmék térnyerése ellen tanulmányában (Két pogány közt) és a Magyar Nemzetben megjelenõ publicisztikai írásaiban szólított "szellemi honvédelemre". A második világégést követõ szovjet katonai ernyõ alatt berendezkedõ rövid életû demokráciában a Nemzeti Parasztpárt színeiben politikai szerepet vállalt, azonban Bibó István egyik tanulmánya miatt már 1945 végén összetûzésbe került a kommunista párt fõideológusával, Révai Józseffel.

Párizsi kultúrattaséként érett meg benne az elhatározás, hogy emigrál. A Rajk-per gyõzte meg arról, hogy ami Magyarországon kialakult, az nem más, mint a népi demokrácia álcájába bújtatott, csupán egy jelszót ismerõ diktatúra.

Tudta mit vállal, hiszen már egyszer - ha rövid idõre is - de átélte a "mikesi lelkiállapotot". Döntésével végleg le kellett mondania a földrõl, a tájról, arról az egyetlen szilárd pontról "melyen megállhat a láb, melyről körültekinthet a szem". És még valamirõl: a magyar szellemi életben kivívott megérdemelt helyéről. Az emigráció a törvényszerű méltatlan feledést hozta, ezen osztózott minden külhonba szakadt írótársával. Hegedüs Géza írta róla a rendszerváltás hajnalán: Lehetséges, hogy irodalmunk egyik halhatatlan klasszikusa, de már most - halála után néhány évvel - is alig tudnak róla az olvasók.