Kiállításunk elsődleges célja a menyasszonyi csokrok 20. századi változásait bemutatni. A csokrok formái, a csokorba kötött virágok koronként változtak és híven tükrözték az adott kor divatirányzatát. Szinte napjainkig különbséget lehet tenni a városi, még inkább a fővárosi és a vidéki virágkötészeti stílusok között.

A 19. század közepétől a menyasszonyoknak - és itt elsősorban a bécsi udvarhoz közel álló arisztokráciára kell gondolni - kis, kerek csokraik voltak, amelyeket ma biedermeier csokornak ismerünk. A 19. század végén, 20. század elején jött divatba először német nyelvterületen, majd hazánkban is az ún. vízesés vagy zuhatag típusú karra fektethető virágcsokor. A módos, elsősorban városi polgárság élővirágból köttette a menyasszonyi csokrokat. Főként rózsát, szegfűt, kálát, liliomot és Olaszországból hozatott narancsvirágot használtak erre a célra. A hosszan lelógó szalagok végére virágokat és apró zöld leveleket tűztek. Ez a csokorforma jól illett az ekkor divatba jött hosszú fehér ruhához. A szegényebb polgári és falusi réteg, akik nem engedhették meg maguknak, hogy élővirágból köttessék meg a menyasszonyi csokrot, ugyanezeket a virágokat művirágból készíttették el.

Az 1960-70-es években a művirág csokrok mellett ismét megjelentek az élővirágok, így a fehér szegfű, a fehér kardvirág, a kála. Idővel tért hódított a piros szegfű, a piros rózsa és a gerbera, majd az orchidea különböző színárnyalatai. Napjainkban a virágkötészet hatalmas fejlődésének eredményeként a legváltozatosabb csokrokkal találkozhatunk, mind formáját tekintve, mind pedig a felhasznált virágokat illetően.

Kiállításunkat fotóillusztrációk és eredeti menyasszonyi viseletek egészik ki, melyek híven tükrözik a virágkötészeti stílusokat, változásokat, a városi és a paraszti virágkultusz időbeli és térbeli különbségét.