Molnár-C. Pál művészetére nagy hatással volt az itáliai atmoszféra. Noha játékos természetével minden új áramlat első kipróbálója volt, minden új izmus és iskola lázba hozta művészi fantáziáját, mégis az itáliai reneszánsz, és mindaz az élmény és hatás, ami ez alatt a 3 év alatt érte Molnár-C. Pált jellegzetesen az ő saját stílusává alakult, persze egyéni sziporkázó intellektusa szűrőjén keresztül.

Egy másik erős benyomás szintén a római ösztöndíjas évekig vezethető vissza, ez pedig a természetfelettinek, a szürreális világnak az ábrázolása. Korai úttörőjévé vált a szürrealizmusnak, mint Szinyei az impresszionizmusnak. Amikor később Dali képeivel találkozott, úgy érezte, álmában meglopta öt valaki.

A harmincas évektől sok egyháztörténeti jellegű munkát vállalt. Különösen vonzódott a Madonna áttetsző tisztaságához, és női szépségének ragyogásához. Mária után Szent Ferencet ábrázolta legszívesebben nemcsak festményein, ahol a madaraknak prédikál vagy a gubbiói vad farkast szelídíti meg szeretetével, hanem a Fioretti, Szent Ferenc életének virágocskái kötetének fába metszett illusztrációival is. 1929-ben, Monzában aranyéremmel tüntették ki fametszeteiért.

Képzőművészeti "mindenesként" dolgozott, díszleteket tervezett a Nemzeti Színháznak, festett, rajzolt, faragott és festékanyagokkal kísérletezett, tapasztalatairól "Festészeti technikák" címmel tanulmányt is készített. A kézirat ma is kiadásra vár.

Életművének kiteljesedése "A festő, a táj és a kép" c. finoman szürrealista önarcképe, ahol nagy szabadsággal hozza harmóniába önarcképét, az észak-olasz hegyvidékkel és a nem létező kép szegélyének vonalával.