Horváth József festészete a képzelet és az ecset állandó, makacs tapogatózása volt a szépség felé. Vannak festők, akiknek a képalkotás intellektuális vívódás és vannak, akiknek a festés folyóbeszéd, a kifejezés természetes nyelvezete. Horváth az utóbbiak közé tartozott. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy művészete oly sokak szívéhez utat talált.

De van a festészetének más varázsa is: a férfias líra, az érzelmi fűtöttség, mely a műveiből sugárzik. Mert művészetében nem a stílus a fontos, hanem az indulat, amely azt létrehozta. A stílus csupán a festő műveltsége, a helytállás segédeszköze, a vállalkozás fegyverzete. Minden új vállalkozás új megvalósítási eszközöket is teremt. Ez a korok stílusváltozásának is a magyarázata: minden stílus csak addig él, míg meg nem fejtik titkát. Azokat a műveket azonban, amelyekben az érzelmi töltés különösen erős, az elmúlásnak ez a veszedelme nem fenyegeti.

Horváth képei ilyenek. Műveinek stílusjegyeinél érdekesebb a tartalom. Nem a művészet nyelvtana, hanem maga a nyelv érdekelte. Az érzelmi tartalom Horváth művészetében az előadásának bizonyos komolyságával szól hozzánk. Ez pedig azzal a művészeterkölcsi magatartással függ össze, melynek visszfénye minden művén ott ragyog. Művészetéről úgy lehet vélekedni: miért hiányzik stílusából az aktualitás varázsa, a meghökkentő elem, mely valósággal provokálná a nézőt? De vélekedhetünk így is: honnan vesz magának annyi bátorságot ahhoz a hűséghez, amellyel a nagy eszmények mellett kitart, s melyet mások már rég feladtak?

A művészet az ő értelmezésében nem az, hogy a jelenből merve az újat csikarja ki, hanem az emlékeztetés, az emberi lélek teljességének megvalósítása, a lélek jó közérzetének a helyreállítása. Úgy vélte - helyesen - hogy a művészetet nem lehet kitalálni, csak folytatni, mert sok ezer év óta ez az emberi lélek természetes közlési formája. A művészet a lélek fényűzése és lelkek kellenek hozzá, akiknek illik ez a fényűzés. Alighanem ez volt az a gondolat, mely Horváth Józsefet annyit foglalkoztatta, amikor a művészetet értő - és az ő művészetét is megértő - elit kérdésén töprengett.

Monet még azt vallotta, hogy úgy fest, ahogyan a madarak énekelnek, és Seurat volt az első, aki az elméletet és a módszertan fontosságát hangoztatta. A modern stílusfejlődés elárulja, hogy a festők felfedeztek egy új igazságot: a valóságot és a művészi ábrázolást egy rejtett evidencia köti egybe. A hatás művészibb, ha a kapcsolat elég távoli, mert a képzelet erősebb szikrája képes csak átütni. Ezzel a felfedezéssel azonban a festészet természetes nyelve is megszűnt, és a festők a hagyományos, egyezményes stílust megtagadták. Azelőtt a korstílus egyenletes sodrású Golf-árama volt a vivőerő; most ez elmaradt alóluk és mindenkinek saját erejével gazdálkodva kellett célba jutnia.

Az új evidencia híveit, az avantgárdé képviselőit, azonban ellenérzéssel fogadja az, akire legszívesebben hivatkoznak. A modern természettudományos átalakulás képviselője Heisenberg, a mai kvantummechanika megalapozója mondja:... "alig van okunk azt gondolni, hogy a mai természettudományok világképe közvetlenül befolyásolta volna korunk művészeinek találkozását a természettel."

Horváth József művészetében nyoma sincs annak, hogy ez a hagyományos kapcsolat az ember és a természet között bármit is változott volna. Képein a füvek, és a fák, a hegyek és a vizek mintha emberi hangon szólnának, az öröm, a fájdalom, a szeretet és az elragadtatás hangján. Szerette azokat a műveket, melyeken nyoma van az emberi meghatottságnak és azokat a jelenségeket, melyeknek hangulata különösen fölfokozott és megragadó, mely által a természet bensőségesen, a mitológia csodaszerűségével jelentkezik. Választott technikájának virtuóza volt. De vajon van-e művészet virtuozitás nélkül? Degas azt mondotta: "Ha van százezer franc ára tudásod, végy hozzá még öt sous árát."

Sebestény Ferenc