A tájegység a Vas megyei Őrség, a Zala megyei Göcsej és Hetés hagyományos paraszti világát tárja elénk. E nyugat-dunántúli tájak talaja agyagos, nehezen termő, a térség folyóvizekben gazdag. Erdeiben a tölgy, a bükk és a fenyő honos. Az itt megtelepülők az erdőkkel borított dombtetőkön égetéses irtással hozták létre első településeiket, a laza, szórt elrendezésű szereket, illetve szegeket. A sík vidékeken főként utcasorba rendeződött falvak alakultak ki.

Ezek a honfoglalás korában létrejött magyar falvak a tatárjárásig határőrvidékeinkhez tartoztak.

A királyt szolgáló határőrök szervezetük szétzúzása után is falvaikban maradtak.

A göcseji szegek népe inkább katonai szolgálatot teljesített, és a királyi udvar kiszolgálásában is részt vett, melynek fejében nemességet kaptak.

Az Őrség 18 községében élő egykori gyepűvédők kiváltságjogokat élveztek, melyektől csak a 17. században fosztották meg őket. Az egykori részben nemességbe olvadt, részben jobbágysorba süllyedt határőröknek és a királyi várnépeknek utódai azok a magyarok, akik az Árpád-kor óta folyamatosan itt élnek.

A reformáció legkorábbi szakaszában közösségeik reformátusok lettek. A 18. században a falvak jobbágyságát a földesurak újra katolikus vallásra térítették, de a nemesi-kisnemesi réteg református, kisebb részt evangélikus maradt.

A gyenge, agyagos talaj nem kedvezett a földművelésnek, gyűjtögetéssel egészítették ki megélhetésüket. Többnyire rozst, árpát, zabot, kölest és hajdinát termesztettek, de bőven termettek konyhakerti növények is. A parasztgazdaságokban a rideg és istállózó állattartást egyaránt művelték, a tölgyesekben sertést makkoltattak. Messze földön híres szarvasmarháikat főként az osztrák és német vásárokon adták el egészen az I. világháborúig. A 19. század második felében fellendült szarvasmarha-tenyésztés a konzervatív életkörülmények között élők gyors polgárosodásához vezetett.

A vidék hagyományos építőanyaga a fa volt, a fában szegény területeken inkább a sövény- és a földfalú építkezés volt a jellemző még a 19-20. század fordulóján is. A faépületek faragott tölgyfa talpaira bárdolt fenyő boronafal épült, melyet aztán sárral tapasztottak, meszeltek.

A tetőt zsúppal fedték, bár a 19. század közepétől már cserepet is használtak.

Zala nevezetes szülötte Deák Ferenc. A „haza bölcse” Söjtörön született 1803-ban, köznemesi családban.

A múzeumi tájegység központjában álló harangláb, a köré csoportosuló lakóházak és gazdasági udvarok a sík zalai területek aprófalvait, a távoli dombon magasodó, kerített ház a szeres településeket idézik. Messzebb a zalai szőlőhegyek présházai sorakoznak.