A Völgység a Dunántúli-dombság völgyekkel legtagoltabb része, a Mecsektől északra, a Sárköztől nyugatra fekszik. Központja a táj keleti felében található Bonyhádi-völgy.

A XVIII. század elején a magyarok és szerbek csak gyéren népesítették be e tájat. Az újratelepítést az 1710-es évektől kezdték el a földbirtokosok, akik a német telepeseknek kedvezményeket biztosítottak. Az 1740-es években jelentős sziléziai zsidóság is érkezett erre a területre.

A XVIII. században a mezőgazdaság megszilárdult, s a Völgység iparosai is céhekbe tömörültek. A zsidó kereskedők átvették a földesuraktól az áruforgalom irányítását. A század végére Bonyhád már a Dél-Dunántúl egyik kereskedelmi góca lett: 1782-ben még a mezővárosi rangot is elnyerte.

A Völgység a reformkorban irodalmi tájjá is vált. Nagy romantikus költőnk, Vörösmarty Mihály 1817-től csaknem 9 évig a bonyhádi Perczel fiúk (Perczel Mór, 1848-49 leendő hős honvédtábornoka és Perczel Miklós honvédezredes) nevelője volt. A táj szépsége, a két tudós pap, Egyed Antal és Teslér László barátsága, a Perczel Etelka-szerelem meghatározó élményként hatottak az ifjú költőre.

A jobbágyfelszabadítás (1848) után a gazdálkodásban a dohánytermesztés hanyatlott, helyét az istállózó állattartás foglalta el. Ekkor alakult ki a bonyhádi tájfajta szarvasmarha.

A XIX. század közepétől az osztrák és cseh gyárak versenye lassan tönkre teszi a hagyományos helyi kisipart, mely a céhrendszer 1872. évi felszámolása ellenére az első világháborúig még ellenáll. Az 1900-as évek első felében azonban két országos jelentőségű üzem létesül Bonyhádon: a földbirtokos Perczel Béla által alapított zománcgyár és Pétermann Jakab cipészmester Bonyhádi Cipőgyára.

A történelmi és gazdasági áttekintéssel párhuzamosan a Völgység népeinek néprajza is bemutatásra kerül a kiállításon - viseletek és népi enteriőrök segítségével. Megismerhetjük a bonyhádi zsidóság 1944-es tragédiáját és annak előzményeit, mely végül a világháború után a német lakosság egy részének kitelepítéséhez vezetett. A bukovinai székelyek történetét is nyomon követhetjük: az 1764. évi, mádéfalvi véres eseményeket követő folyamatos menekülésüket Bukovinán, Bácskán keresztül, míg végül 1945-ben letelepítettek őket jórészt a Völgység falvaiba. Ugyanebben az időben alföldi szegényparasztok, erdélyi menekültek és felvidéki magyarok kerültek e tájra. Az idők során az egymással megbékélő népcsoportok új közösségi kultúrát hoztak létre.