Kiállításunk a rétközi szőttesek és hímzések gazdag tárházát mutatja be azokkal a tárgyakkal együtt, melyek segítségével a kenderből előállították a fonalat, vásznat.

A paraszti háztartásokban az évszázadok alatt kialakult munkamegosztás során a nők feladata volt a család ruházatáról, a háztartás és a gazdálkodás vászonneműiről való gondoskodás. A lányoknak mire saját családjuk lett, már ismerniük kellett a kender fonallá történő feldolgozásának minden fázisát, a szövés menetét, a szedett csík (minta) készítésének bonyolult munkafolyamatát. A téli időszakban folyamatos elfoglaltságot jelentett számukra a kender fonallá, vászonná történő feldolgozása. Kutatók kiszámolták, hogy egy méter vászon előállítására 25-30 munkaórát fordítottak.

A kész vásznat változatosan használták fel, készítettek belőle nőknek alsószoknyát, inget, férfiaknak bőgatyát, inget, a háztartásban ünnepeken és hétköznapokon használt abroszokat, törölközőket, pászkakendőket, osztó-, törlő- és szakajtókendőket, komód- és kredencterítőket, szalmaszákokat, lepedőket, lisztes- és terményes zsákokat, ponyvákat. Legszebbek az ünnepeken (húsvét, karácsony, keresztelő, lakodalom) használt textilek. Díszítésük piros vagy kék, illetve piros-kék színű szedett csík vagy hímzés. Gyakori díszítő elem a virág és más növényi motívum. Ezeket használva változatos elnevezéssel illették a textileket, mint például: rozmaringos, bazsarózsás, tubarózsás, gyöngyszemes, árvácskás, makkos, szilvamagos, gombás, kosaras, virágos.

A kender jó táperőben lévő, gondosan előkészített talajt igényelt, ezért mindig a legjobb minőségű földbe vetették. A virágos kendert vetés után 15 hétre nyűtték, majd szekérre rakták és rögtön vitték áztatni. Az áztatás helyét mindenütt a helyi körülmények határozták meg. Állóvízben áztattak, mert a folyóvízben való áztatást tiltották a hatóságok.

Az áztatás után a megszárított kender törésével megkezdődött a szösznyerés folyamata. A törést két fázisban végezték, mindkét mozzanatnak ugyanaz az eszköze, a törő. A törés, tilolás után tovább puhították a szöszt. Ennek a munkafolyamatnak a neve a dörzsölés. Vidékünkön az eszköz nélküli (lábbal) történő dörzsölést alkalmazták. A dörzsölőt augusztusban tartották, amikor még meleg, száraz idők jártak, és ez egyben a fiatalok számára társas összejövetelt is jelentett.

A szösznyerés és szöszfinomítás utolsó fázisa a fésülés, amit területünkön szöszhúzásnak neveztek. Ebben a munkafolyamatban történt a szöszminőségek szétválasztása. Eszköze a gereben. A szöszhúzás során négy fajta szöszminőséget különítettek el: a legjobb minőség a fejeszösz, majd következett a rövidebb szálú koccsa, és végül az aprószösz. Ezeket a szöszfajtákat tovább dolgozták fonallá, a negyedik legrosszabb szöszminőséget, a csepűt sok helyen már meg sem fonták.
A megyében a fonóeszközök két típusát használták: a guzsalyokat (székes- és talpasguzsalyt) és a rokkákat (ezek mechanikus fonószerkezetek). A cifraguzsalyt a lányok kapták szerelmi ajándékként udvarlójuktól. A fonás is társas munka volt, többnyire kalákában történt, amely jó alkalmat nyújtott a fiatalok találkozására.

A kenderfeldolgozás utolsó fázisa a szövés. Megkezdése előtt a fonalat még matólálni, tekerni kellett és felvetni ahhoz, hogy szövőszékre kerüljön.

A megszapult, kimosott fonalat gombolyagba tekerték. Eszköze a tekerő vagy leveles gombolyító, amelyet levelkének is neveztek. A gombolyítás lyukas gombolyagba történt. Eszköze a gombolyítófa, amelyet gombolyítónak, kóticsnak neveztek.

A gombolyagba gyűjtött fonalat vitték a vetőre, és a gombolyagból tekerték a szövéshez szükséges keresztirányú fonalat, a keresztszálnak valót is. A fonalat egy nádcsőre csévélték a csüllő segítségével. A fonal szövőszékre kerülése után következett a szövés fáradságos munkája. Kutatók kiszámolták, egy méter vászon előállítása 25-30 munkaórát vett igénybe.

A vászonneműek mosására sulykot, simítására mángorlót használtak. A sulyok téglalap alakú rövid nyéllel ellátott, mindkét oldalán sima felületű eszköz, a megszapult ruhát csapkodták vele.

A mángorlók a magyar népművészet legszebb alkotásai közé tartoznak. A díszített mángorlók nagy száma összefügg azzal, hogy ezek a tárgyak szerelmi ajándékként készültek. A téglalap formájú, nyéllel ellátott mángorlók egyik oldala bordázott, másik oldala sima, erre a felületre faragták, karcolták, vésték az ismert szerelmi szimbólumokat: tulipán, rozmaring, margaréta, rózsa, rózsabimbó, szilvamag, stilizált virágok, szív.