A "nagy víz" azaz az 1879-es tiszai árvíz előtti időkben szinte minden dorozsmai háznak fontos tartozéka volt, konyhai és fűtési szempontból a kemence. A tanyás településeken, falvakban, községekben, de még a mezővárosokban is a mindennapi kenyér megsütése ezekben, a kemencékben általános házi munkának számított, amit rendszerint a háziasszony, vagy a felnőtt nagylány végzett.

Egy- egy kenyérsütés 16- 18 órát is eltartott, de ilyenkor 6-8 darab 4-5 kilós kenyeret vagy cipót készítettek, amit két hétig is fogyaszthattak.

Kovászoláshoz, mivel ebben az időben még nem volt élesztő, „komló párt” használtak, amit komló virágból, nádfarokból, nagy szemű bodorkorpából, csöves, piros paprikából, és az előző kenyérsütésből félretett anyatésztából készítettek. Ökölnyi nagyságú gombócokban, a párszárítón, a napon szárították.

A kelesztő-teknőben vagy tálban előkészített kovászt egy éjszakán át, meleg helyen hagyták kelni, érlelni. Hajnalban a megérett kovásszal a dagasztóteknőben meggyúrta, dagasztotta a gazdaasszony a kenyértésztát, majd fölfűtötte a kemencét. A kellő hőmérsékletű kemencéből a szénvonóval kihúzta a fölösleges parazsat, majd a vízbe mártott pemettel a kemence alját tisztára seperték. A megdagasztott tésztából a cipó vagy vekni formájú szakajtókba annyit tettek, hogy azok tele legyenek. Ezután ráfordították a sütőlapátra, és bevetették a kemencébe sülni. Körülbelül két óra kellett a sütéshez, de félidőben a gazdasszony "ránézett" és megszentelte.

A maradék tésztából, rendszerint platnin sült lángos készült, amit megzsírozva nagy örömmel fogyasztottak a gyermekek.