Gábor Marianne, XX. századi festészetünk örökifjú mestere 1917. április 26-án született Budapesten, ahol azóta is él. Gábor Ignácnak, a magyar verstan megújítójának leánya, anyai ágon a réz és acélmetsző Tyloler Józsefnek, a Kossuth-bankó, a történelmi Kossuth- és Petőfi-metszetek és a nevezetes 1848-as kormánytabló mesterének leszármazottja.

Tanulmányait Réti István és Szőnyi István növendékeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol 1939-ben Nemes Marcell-díjjal tüntették ki. 1938-ban a Szinyei Társaság mutatta be első két képét a nyilvánosságnak, melynek tárlatain 1941-ben Hatvany-díjat, 1940-ben és 1942-ben pedig Kitüntető Elismerést nyert. Gábor Marianne modorában - már a kezdetben, első fellépésekor - a szűkszavúság volt a legrokonszenvesebb. Takarékosan, meggondoltan alkalmazta a festészet eszközeit, ami már önmagában is előnyt biztosított számára a sok hadaró, bőbeszédű kortárs között.

1944. április 27-én kötött házasságot Rónai Mihály András költő, műfordítóval. Az új házasok 1945 tavaszáig illegalitásban, életveszélyes viszontagságok között éltek; a budapesti nyilasterror idején szüleiket mindketten elveszítették.

1948-tól nemzetközi hírnévre tett szert. Számos ország kiállítótermeiben, galériáiban jelentek meg képei. Az olasz művészeti élet úgyszólván befogadta; az ottani művészeti akadémiák sorra beválasztották tagjaik közé, aranyérmeikkel és "akadémiai mester" címmel tüntették ki. Egyszerre két önarcképét kérte be - Chagalléval egy időben - a Leonardo da Vincivel kezdődő klasszikus önarcképgyűjteményébe a firenzei Uffizi-képtár.

Gábor Marianne - alkata szerint - boldogságra termett. Pályája állandó lobogásban, fáradhatatlan alkotómunkában telt el. Szakadatlan festés, készenlét, érzékelés, vallomás - egyszerűen, pózok nélkül. S miközben egész tevékenysége a gyanútlan magaelengedés, büntetlen pazarlás látszatát kelti, műveiben rengeteg okosság, intellektuális humor található. Nincsenek dogmái, hogy rácsaik közé zárta volna magát. Nagyvonalúan fejleszti ábráit anélkül, hogy deklamálni kezdene, jellemrajzot ad anélkül, hogy pszichologizálna, korképet fest anélkül, hogy szociologizálna; soha nem lép ki önmagából.

85. születésnapján, 2002. április 26-án művészeti életművének elismeréséül városunk Pro Urbe kitüntetést adományozott a művésznőnek.