Pap Gyula festőművész, grafikus, formatervező, fotóművész. Gyermekkorát Orsován és Temesvárott töltötte. 1912-ben szüleivel Bécs mellé költözött. 1914-17 között a bécsi K. u. K. Graphische Lehr- und Versuchsanstalt növendéke.

1917-18-ban a temesvári 61-es gyalogezreddel a doberdói fronton harcolt. 1918-19-ben a budapesti Iparművészeti Iskolában tanult tovább. 1919 őszén szüleihez ment, és Bécsben rendezte meg első kiállítását a háború nyomorúságairól 1920-ban. 1920-21 között a weimari Bauhaus növendéke, a fémműhelyben dolgozik, ahol elkészíti azokat a terveit és fémmunkáit, melyek máig az intézet első reprezentatív darabjai közé tartoznak. 1924-25-ben Nagyszebenben és Kolozsvárott lithografusként működik, fest és fotóz.

Kiadja a természetes életmóddal foglalkozó Élettudomány című lapot. 1926-34-ig a berlini Itten-Schule, művészeti iskola tanára. Kialakul egyéni festői stílusa, amely a nagy, összefoglaló formákon alapul (Figyelő, Pihenő táncos, Öreg halász), később víziós, szürrealisztikus vonásokkal bővül (Áramlás, Látomás, Korall). 1934-ben hazatér és Budapesten telepszik le. 1934-45 között azonban állandóan járja a vidéket, s a hazai és a környező embereket és tájakat festi (Olvasó nő, Gondolkodó parasztember, Aratók, Kohászok, Alkony a Kárpátokban, Gyermekével játszó anya).

Műtermében oktat is és növendékeinek műterem kiállításokat rendez. Kassák Lajos Munkakörének munkásművészeit is tanította. 1946-49 között a Nagymarosi Népi Kollégium és Festőiskola szerezője és igazgatója, festészete újabb, erőteljes vonásokkal gyarapodik (Szüret, Aratás, Kovácsok, Dunakanyar). 1942-62 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára. Üzemekben fest (Nagykalapács) és az ötvenes évek második felétől pályája végéig nagy szerepet kapnak életművében a táj és csendéletek, mint a természet részei. Kiemelkedik közülük a Tenger sorozata, mely egy időben indult a nemzetközi ökológiai mozgalmakkal. Festészete a 70-es évektől játékosabbá válik, újra nagyobb szerepet kapnak benne az elvont, ritmikus formák.

Művei hosszú és gazdag pályájának minden korszakában, s azóta is számos hazai és külföldi kiállításon szerepeltek, magyar és külföldi köz- és magángyűjteményekben találhatóak meg. Itthon 1972-ben az érdemes, 1981-ben a kiváló művész címet kapta meg, Dessauban pedig 1978-ban a Bauhaus emlékérmet.