A tojás az élet újjászületésének és a termékenységnek egyik legősibb jelképe. Ez a forma a legtökéletesebb alakzat, amit a természet létrehozott, új életet, s ezzel a születés, a teremtés titkát is magában hordozza. Kicsiségében is képes a világegyetem nagyságát, s az élettelenből az élőbe való átmenet megfejthetetlenségét jelképezni. Ezért díszíti és ajándékozza az ember már ősidők óta.

"A sárközi díszítőművészet sajátos ágaként emlegetik a tojásfestést. Ez csak Bátán volt a katolikusok közt általános, mert a festett húsvéti tojás hozzátartozott elengedhetetlenül a húsvétkor küldött komatálhoz. A bátai húsvéti tojást viasszal írják meg és így több színt is tudnak rávinni. Az első szín a tojás fehér alapszíne, melyet a viasszal lefedve őriznek meg, ezután az egész tojás az ebtejke nevű növény levében sárga színt kap, a sárga színt újra viasszal lefedve őrzik meg a következő színezéstől, ez rendszerint piros. A pirosnak szánt részek viasszal való letakarása után került a tojás a legsötétebb festő vízbe, ez sötétbarna vagy fekete is lehetett. A mintakincs is régies, feltűnik hozzá hasonló az egész nyelvterületen: kötőfékes, récetalpas, létrás, gereblyés, perevirágos, békahátas." - írja Andrásfalvy Bertalan.

A húsvéti tojáshoz még az 1930-as években is élő hagyomány kötődött Bátán. Húsvétkor a keresztanya megajándékozta a keresztgyermekét hímes tojással és négy krajcárral. A gyerekek húsvéti mulatsága az volt, hogy a keresztanyjuktól kapott tojásba, mielőtt megették volna, egy krajcárt kellett beverni. Akinek sikerült, azé lett a tojás és a krajcár is, ha sikertelen volt a dobás, a gazdájáé maradt mind a kettő.

Másik hagyomány a mátkatál küldés volt. A mátkatál: cifra tányérra fenéken sült perecet, közepére egy üveg bort, köré hímes tojásokat tettek. Négy sarkán visszahajtott, piros ternó kendővel borították le, melyre bokorra kötött csárdáspántlikát tűztek. A nagylányok legényes, a legények lányos házhoz küldték kisebb gyerekekkel húsvét másnapján. A vivők megmondták ki küldte és megkérdezték: "Elfogadik-e ?" Ha nem fogadták, visszavitték a küldőhöz, ha elfogadták, a tojást kicserélték saját hímes tojásaikkal, s vagy visszaküldték, vagy annak küldték tovább, aki nekik jobban tetszett. Nem csak azok küldtek mátkatálat, akik szeretőt kerestek, hanem azok is, akik komaságra szerettek volna lépni valakivel. A XX. század derekára kezdett feledésbe menni a hagyomány, s ezzel együtt a tojásírás is.

A tojás természetéből eredően szinte alig maradt tárgyi emlék. A bajai múzeumban őriznek talán egy tucatot. Lükő Gábor gyűjtötte bajai múzeumigazgatósága idején. Régi minták inkább fennmaradtak irkalapokon, kalendáriumok szélén, szabásminták hátuljára rajzolva, fel van tüntetve mellettük, hogy kinek a mintája. Dér Józsefné Treszka néni, a népművészet mestere mentette meg a feledés homályától, és keltette új életre a tojásírást, értékes népművészeti alkotássá fejlesztve. Hímes tojásaiból egy kosárra való kikerült a Brüsszeli Világkiállításra is, ahol nagy sikert aratott.

A hímes tojás funkciója átalakult, húsvéti ajándéktárggyá, és egyre inkább kereskedelmi cikké vált. A tojásra írt minták jelentése háttérbe szorult, új minták jelentek meg, az eredetileg alkalmazott színek kibővültek a lila és zöld színek használatával a vásárlói ízlést kielégítendő.

A jelkészlet íróasszonyonként változik, mégis egészében véve egységes, jellegzetes sárközi stílus alakult ki. A kiállításon látható tojásokat Dr. Lehel Péterné, a Népművészet Ifjú Mestere készítette az íróasszonyoktól összegyűjtött minták alapján.