Az első teremben kiállított mamutborjú csontváza Dunaföldváron került elő, kora kb. 25-30 ezer év. Ugyancsak az őskőkor idejéből származnak a Szekszárd-palánki vadásztanyán előkerült pattintott kőpengék is. A Dunából került elő a 2. tárlóban lévő emberi koponyalelet, amely neandervölgyi jellegzetességeket mutat.

Az újkőkor legfőbb jellemzője a növénytermesztésen és állattenyésztésen alapuló letelepült életmód. A koraneolitikumban a Dunántúl déli részén kialakult Starcevo-kultúra legszebb leletei a Tolna megyei Medináról ismertek: talpas kehely, kerek talpú edény stb..

A Kr. e. VI. évezredtől változik a neolitikum anyagi kultúrája, új edényformák jelennek meg: jellemző a bekarcolt vonaldíszítés. A vonaldíszes kerámia mintegy ezer évig tartó uralmát Közép-Európában a későneolitikus lengyeli kultúra követte a Kr. e. V-IV. évezredben. Főként növénytermesztéssel foglalkoztak, de nagy szerepe volt a szarvasmarha- és sertéstenyésztésének is. Legjellemzőbb edényformáik a csőtalpas tálak, a behúzott szájú edények.

Az újkőkort a rézkor követte. Kezdetben főként csak ékszereket készítettek az értékes fémből, majd később egyre nagyobb tömegben használati eszközöket is.

A későbbiekben a rezet különböző adalékok hozzáadásával ötvözni kezdték. Erről az új fémről, a bronzról kapta nevét a Kr. e. II. évezredet kitöltő korszak. A hosszabb ideig tartó egy helyben lakás eredményeként létrejött bronzkori tell-telepeken talált állatcsontok, égett gabonamaradványok, használati eszközök fejlett gazdálkodásról - földművelésről, állattartásról, kereskedelemről - tanúskodnak.

A késői bronzkor előkerült kincsleletei virágzó bronzművességre utalnak. E korszak különösen szép emléke a Kányán előkerült, sírban talált kocsi alakú urna, mely a túlvilágra való utazás hitéről tanúskodik, egyben utal egyik közlekedési eszközükre is.

Az ajtó melletti vitrinekben a nyugati eredetű kelták emlékei láthatók. Ők használtak először nagy mennyiségben vas eszközöket. Hitvilágukra utal a vadkan szobor, a sírban összehajtogatva elhelyezett fegyverek. Jellegzetes formájú ezüst és bronz pénzeket használtak. Önálló létüknek a római hódítás vetett véget.

A katonai megszállást követően a rómaiak – kiépítve a közigazgatás új rendszerét – Pannónia néven tartománnyá szervezték a mai Dunántúl területét. A többségében kelta eredetű őslakosság azonban még hosszasan élt tovább a korábbi gazdasági és társadalmi viszonyok között.

A védelmi rendszer fenntartásához igen sok katonára volt szükség. Ezért az őslakosság férfi tagjait segédcsapatokba sorozták be, akik mintegy 25 éves katonai szolgálat után római polgárjogot nyertek. Erről bronz lemezre vésett okiratot, diplomát kaptak. Békeidőben a katonaság termelőmunkával is foglalkozott, amint erre a téglabélyegek is utalnak.

A római kor néhány érdekes kerámia edénytípusát találjuk a következő tárlóban. A mécsesek, tárolásra és főzésre szolgáló mázas és mázatlan edények a kor emberének mindennapjairól tanúskodnak.

Az Alsópél határából származó mészkő sírláda az I. század második felében elhunyt halott hamvait rejtette. Az itt élő népek sokféleségéből következik, hogy a kultúrára és a hitvilágra is a sokszínűség volt a jellemző. A megyénkben talált római istenszobrok közül kiemelkedik szépségével a Tamásiból származó Concordia szobor, valamint a mellette látható áldozati kancsó és Jupiter bronz szobra, melyek egy háziszentélyből kerültek elő.

A földművelésre utaló eszközanyagban ekehúzó láncot, kaszákat, sarlót találunk. A vas szőlőmetsző kések azt bizonyítják, hogy a rómaiak honosították meg Pannóniában a szőlőkultúrát. A díszes, vörös színű terra sigillata edények importként kerültek vidékünkre.

A III. századtól a Rajna vidékéről nagy mennyiségű üvegáru került kereskedelmi úton Pannónia területére. A mucsfai favödör érdekessége, hogy tiszafából készült fa része is eredeti római kori.

A korábban tűzzel-vassal irtott kereszténység a IV. században államvallássá lett a Római Birodalomban, ugyanakkor szakadár, eretnek változatai is terjedtek. Egyik ezek közül az Arianus-vallás, amely nem tételesen, inkább szertartásrendjében tér el a hivatalos államvallástól.

A IV. század második felétől a kelet felől támadó népek és az északi határ közelében élő germánok egyre inkább fenyegették a birodalmat. A helyi lakosság állandó zaklatása, az egyre gyakoribb népességcsere a római élet legjellemzőbb sajátossága, a városi élet pusztulásához vezetett. A birodalom széthullását területünkön egy másik – ugyancsak számos izgalmas történeti eseményt és érdekes régészeti leleteket ránk hagyó – időszak, a népvándorlás kora követte, melynek történetét a második teremben követhetjük végig.

A Kr. utáni I-II. században az ázsiai területek elsivatagosodása túlnépesedéshez vezetett. Egyre kevesebben tudtak megélni őseik földjén, így kényszerűségből indultak el a népek új hazát keresni.

Az avarok a nyugati türkök támadásai elől menekülő uar-hunni törzsek leszármazottai. A korábban nomádnak tartott nép – mely lényegében itt, a Kárpát-medencében szerveződött egységbe – letelepedett, földművelő és állattenyésztő életmódot folytatott. A férfiak díszes fegyverövet viseltek, melyek egyben rangjukat, nemzetséghez való tartozásukat is jelölte. A korai avar korban két nagy kerámiaégető központ működött az avar kaganátus területén, melynek egyik égető kemencéjét „in situ” – eredeti állapotában – mutatja be kiállításunk. A másik műhelyközpontot Dunaújváros környékén kell keresnünk.

A IX. század első évtizedében az avar birodalom a belső lázadásoktól elgyengülve, a külső támadásoktól megrendülve szétesett. A birodalom eltűnt, a nép azonban elszegényedve, de tovább élte a maga életét.
896-ban Árpád vezetésével a honfoglaló magyarok vették birtokukba a Kárpát-medencét. Tolna megye területe a fejedelem szállásterületéhez tartozott, ám e tényt igen nehezen tudjuk régészeti úton tetten érni. Csupán a dunai átkelőhelyeken, az északi és nyugati peremterületeken voltak honfoglaló csoportok.