Chiovini Ferenc, Besenyszög szülöttje 1899. november 16-án született. Szülőháza, a régi jegyzőlakás, a jelenlegi, róla elnevezett emlékparkban, a falu központjában állt. Az épületet az 1990-es években lebontották, csak képek maradtak róla fenn. Az emlékszoba falra akasztott dokumentációs tárlatában megtaláljuk.

A Chiovini család Olaszországból származik. A festő ükapja 1700-as évek végén Egerben katonáskodott. Annyira megtetszett neki a város, hogy áttelepült. Az egyik leszármazottja az 1848-as szabadságharc után az Alföldre költözött. Ő volt Chiovini Ferenc nagyapja. A családi krónikák szerint ősei között is több művészi hajlam bontakozott ki. Ükapja ötvös volt, de található több festő-, hegedűművész, mint ahogyan egyetlen lánya is. Az idősebb Chiovini Ferenc 34 évig volt Besenyszög jegyzője.

A művész gyermekkorának első emlékei a falusi emberek nehéz életéhez fűződtek. Ezek a korai élmények egész művészetére hatással voltak, meghatározták művészi látásmódjának milyenségét. "A besenyszögi kert végéből a horizontig lehetett látni." - írja visszaemlékezéseiben.

Amikor édesapjával Szolnokra utaztak, útjuk a Szolnoki Művésztelep mellett vezetett. Ebben az időben Chiovini még zsenge éveinél tartott, kedvvel forgatta a papírokat és a ceruzát. 14 évesen készített egy aquarell rajzot, mely az emlékszoba zongorája fölött található. Az akkori jegyzőlakást örökítette meg. A zongorán lévő, közel 100 éves terítő felismerhető a munkán.

A család 1914-ben Tiszapüspökibe költözött, de Chiovini élete végéig hű maradt szülőfalujához, Besenyszöghöz.

Középiskolás korában a fiatalon elhunyt Ruszti Gyula a rajztanára, akinek hagyatékából Chiovinihez került, s az ő örökségében is megmaradt a "sokatszolgált" háromlábú festőszék, amely megtalálható az emlékszobában.

Az érettségi évében sorkatona, az abból az időből fennmaradt vázlatfüzete tartalmazza a fronton készített katona-rajzait, katonai lovakat, a körlet hétköznapjait. A szolnoki Verseghy Gimnáziumban érettségizett, s 1919-ben kezdte meg tanulmányait a képzőművészeti Főiskolán. Az új lakhelyén megtörtént 1925-ös tűzeset lefestésével (Tűz a faluban) nagy álma vált valóra: elnyerte a művésztelep vendégtagságát.

Első festményei realisztikusak voltak: a részletek az akadémiai stílusnak megfelelően kidolgozottak. Kikerülve a műterem falai közül, Szolnokon megittasodik a természettől, és a plen-air = szabadban festett stílus híve lesz, ami azt jelenti, hogy a szabadban készített vázlatokon, festményeken a pillanatnyi látványt örökítették meg = impresszionizmus. A két stílus lényege egy szemléletmódon alapul. Ebben a stílusban a legfontosabb a levegő színformáló hatása, a fények játéka földön, levegőben, a különböző napszakok hangulatának megragadása.

A '30-as években a gazdasági nehézségek miatt több művészhez hasonlóan Chiovini is a temperával próbálkozik a drága olajfesték helyett. A technika befolyással van a stílusra is: ezekre a munkáira a dekoratív kolorizmus = erőteljes színhasználat, színdominancia jellemző (Piroskendős lány, A sergő). Ezekben az években sok megrendelést kapott, többek között vallási témákban is alkotott. Másik nagy megrendelése az Aba-Novák Vilmossal közös munkája, a jászszentandrási freskók megfestése volt, amelynek sikeressége az Accadémia Róma egy éves ösztöndíjához vezet. Ott tartózkodása alatt a római utcák, a mediterrán környezet, a római monumentális kultúrában való tartózkodás az ott készített képein is tükröződik (Római önarckép). Annyira sikeres volt, hogy műtermét az akkori olasz király, III. Viktor Emánuel is meglátogatta.

A 2. világháború katonai szolgálatai alól hamis orvosi papírokkal igyekekzett kibújni: barátoknál, többek között Borbereki Kovács Zoltánnál bujkált. A művésztelep a bombázások folytán teljesen használhatatlanná vált. A háború után Chiovini munkavezetői megbízást kapott az újraépítés szervezésére, irányítására.

Az 1950-es évektől mellőzött művész kiállítási lehetőségei csökkentek, mert a politika nem nézte jó szemmel, hogy művei nem követték a megváltozott irányzatokat. Továbbra is az általa nagyon szeretett témákat festette: az Alföldet, az ott élő embereket, állatokat. Hosszú időre oktatómunkába kezd, gyermek és felnőtt /dolgozók iskolája/ diákokat tanít rajzolni, festeni, segíti pályájukat. 1966-ban megkapja a Munkácsy-díj I. fokozatát, 1974-ben pedig a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetést.

Nyakába akasztható kazettás festődobozával a legutolsó évekig járta Besenyszög és Szolnok határrészeit, és kisméretű farostlemezre rögzítette impresszóit. Az utolsó esztendők csodákat teremtettek ecsetje nyomán. Élete vége felé letisztult stílusának egyik legfontosabb jellemzője az volt, hogy nem igényelt az alapozást.

1981-ben halt meg, a szolnoki temetőben nyugszik.