A Budavári Palota a főváros egyik emblematikus építmény együttese. Bár már rég óta a világörökség része, mozgalmas és látványos történetével eddig csak időszaki vagy töredékes állandó kiállítás foglalkozott. Részben ezt a hiányt kívánja bepótolni a Budapest – Fény és árnyék: a főváros 1000 éves története című várostörténeti kiállításhoz szervesen kapcsolódva a BTM Vármúzeumában, a Budavári Palota E épületében most megnyíló kiállítás, ami a díszlépcsőház terében hívja „időutazásra” a látogatókat.

A főlépcsőházi aula szintjein, egy függőleges időtengely mentén szerveződik a kiállítás. A budai Várhegy déli részén a 14. századtól épült ki a királyi rezidencia. A múzeum legalsó szintjén, a 700 éves történet első korszakaként a középkori királyi rezidencia történetét mutatjuk be, amelyhez a 14-16. századi palota feltárt és helyreállított épületrészei kapcsolódnak. Ez a kiállítás nagyrészt még 1967-re, a múzeum megnyitására készült el. Részbeni megújítására szintén az EMMI támogatási programjából kerül sor 2014. első felében.

A most megnyíló kiállítás a földszinten indul. Ebben a térben 1686-tól, a töröktől való visszafoglalástól a 19. század 60-as éveiig kísérjük nyomon az épület kiépítését. A kiállítás eddig olyan anyagot és történetet tár fel, amit a mai napig nem ismert sem a szakma, sem a közvélemény. Hosszú évek kutatási eredményei elevenednek meg a kiállított tárgyak, képek, fényképek, festmények nyomán.

A palota változatos történetét építészeti tervek, látképek, fényképek, a palota egykori dekorációjának és berendezésének itt-ott megőrződött emlékei és rekonstrukciós részletek a legmodernebb technikákkal bemutatva idézi fel a kiállítás. 3D-s animáció érzékelteti a palota építési fázisait, érintőképernyők, digitális képkeretek és múzeumpedagógiai állomások várják a látogatókat.

A ma a múzeumot befogadó legkorábbi barokk épületmag Mária Terézia idején, országos közadakozásból jelentősen kibővült. A középszárny udvari oldalán a díszterem/trónterem, a főtengelyben az átellenes dunai oldalon az uralkodópár hálószobája kapott helyet. A kétemeletes épület tetőzetében a palota két legfőbb helyiségét felül kettős kupola jelezte, a rizalitokat manzárdtetők emelték ki.

Mária Terézia ugyan nem költözött be az 1770-ben befejezett barokk palotába, de magyar alattvalóit igyekezett kárpótolni azzal, hogy 1771-ben visszahozatta Ragusából (ma: Dubrovnik) Szt. István karereklyéjét, és azt a palota kápolnájában helyeztette el. 1778-ban pedig Franz Anton Hillebrandttal, aki a magyar királyi kamara, majd a bécsi császári építészeti hivatal vezetője is volt, centrális kápolnát emeltetett a Szent Jobb számára a kápolna mellett az északi palotatömb udvarán (ezt Hauszmann Alajos bonttatta le a 19-20. sz. fordulóján).

Mária Terézia azonban nem kívánta rezidenciaként használni az épületet, s 1769-ben utasítást adott Sankt Pöltenből az Angolkisasszonyok ideköltöztetésére, majd 1777-ben úgy döntött, hogy Nagyszombatból idehelyezi az egyetemet. Az átalakításokat mindkét esetben Hillebrandt tervezte. A legjelentősebb változás a dunai kupola csillagvizsgáló toronnyá alakítása (1777-1779) volt. Az egyetem ünnepélyes megnyitására 1780-ban került sor a dísz- vagy trónteremben, majd II. József 1783-ban az egyetemet Pestre helyezte át.

1790-1795 közt Sándor Lipót főherceg, majd halála után 1795-1847 közt József nádor lakhelye lett a palota. A főherceg-nádor 1799-ben vette feleségül I. Pál orosz cár leányát, Alexandra nagyhercegnőt. Az ortodox vallású nádorné nagy népszerűségnek örvendett, s a palota újra az udvari élet színtere lett hangversenyeivel, báljaival. A másfél évig tartó közéleti pezsgésnek a 17 éves nádorné szülés utáni bekövetkezett halála vetett véget 1801-ben.

Az 1810-ben egy villámcsapás következtében kitört tűzvész elpusztította a palota tetőterét. 1830 körül lebontották a csillagvizsgáló-tornyot, és ekkor épült ki az Országos Építészeti Igazgatóság terveinek alapján a középső épülettömb harmadik emelete. 1839-ben a kápolna altemplomát a nádori család temetkezőhelyévé alakították. A kriptát vasrács zárta el, s új oltár készült a kereszten függő Krisztus szobrával és kandeláberekkel. E kripta a mai napig látogatható vezetéssel a Magyar Nemzeti Galériában.

József nádor halála (1847) után fia és utóda, István nádor méltó lakhelyének kialakítására nagyszabású munkálatok kezdődtek a palotában. Az átalakításokat a szabadságharc hadseregének 1849-es ostroma félbeszakította, a palota súlyosan megsérült, több melléképület elpusztult. 1851-1857 a palota középső épülettömbjében az uralkodó számára, a déli épületrészben pedig Albrecht főhercegnek készült lakosztály. Restaurálták a palotakápolnát is. A külsőn új elemként jelentkeztek az előreugró épületrészek manzárdtetői, valamint a Duna felőli kupola a középtengelyben. A barokk díszudvaron elkészült a Tabán felőli kocsifelhajtó átboltozása és mellvédje, nyugati oldalán az új Várta-főőrség, tőle északra a Stöcklgebäude és az Udvari istálló. A kertben üvegházat és szentéllyel összekötött parasztházat emeltek, a Várkert dunai oldalán pedig az Óriáslépcsővel megközelíthető vízvezetéki építményt.

A BTM Vármúzeum I. emeletén a 19-20. század fordulóján, a historizmus idején jelentősen kibővített palotát ismerhetjük meg napjainkig.

A kiegyezést, illetve Ferenc József magyar királlyá koronázását követően szinte azonnal felmerült a budai palota tényleges királyi rezidenciává fejlesztésének igénye. Az 1850-es évekbeli átépítéssel a palota modernizálódott, de, éppen az 1867-es koronázási ceremónia tanulsága szerint, a valódi reprezentációs és hivatali igényeket még az újonnan épült toldaléképülettel (az ún. Stöcklgebäude) sem nem tudta kielégíteni.

A palota kiépítése csak 1890-ben vette kezdetét. Ennek tervezője– Ybl Miklós 1891-ben bekövetkezett halálát követően – Hauszmann Alajos főépítész és irodájának vezetője, Györgyi Géza volt. A hatalmas épületkomplexum kiépítésének irányítását a várépítési bizottság végezte, melynek elnöke Podmaniczky Frigyes volt.

1896-ig, a Millennium évéig a régi palota dísztermének kibővítése, és a nyugati bővítmény gigantikus támfalának kiépítése történt meg. Ekkor döntöttek arról, hogy megvalósítják az északi irányban is a barokk épülettömb megkettőzését oly módon, hogy a kettő találkozásánál, a hatalmas dunai homlokzat középtengelyébe egy kupolát emelnek. A krisztinavárosi palotaszárnyat fejedelmi vendégek, ezek kísérete, valamint az udvarmesteri hivatalok elhelyezésére szánták, a kupola alatt egy új, nagy gyülekező helyiséget, a Habsburg-termet hozták létre, az északi szárnyban pedig egy minden addigi magyarországi enteriőrnél nagyobb dísztermet alakítottak ki.

1905-re a budai királyi palota Európa egyik legnagyobb és legfényűzőbb uralkodói rezidenciája lett. Létrehozásában szinte kizárólag magyarországi művészek és vállalkozók vettek részt. Építésének és berendezésének összköltsége mintegy 31 millió korona volt.

A neoreneszánsz Hunyadi terem létesítésének gondolata 1897-ben merült fel, a két másik „történelmi” díszhelyiség, a Habsburg és a Szent István teremmel együtt. A terem közepén helyezték el Fadrusz János kolozsvári Mátyás király-szobrának, a már felavatása pillanatától ikonikus alkotásának kicsinyített mását. A terem díszítésére Benczúr Gyulától rendeltek nyolc festményt, amelyek témája Mátyás életéből vett jelenetek voltak. A sorozatból csak kettő készült el: a Mátyás fogadja a pápa követeit című képet – jelen kiállítás is bemutat a SZM - Magyar Nemzeti Galériából kölcsönözve - a terem észak-keleti falszakaszán, a fehér lovon Budára bevonuló diadalmas Mátyást ábrázoló festményt pedig 1920-ban helyezték el a dél-keleti falsávon.

A palota középső szárnyának díszemeletén az észak-keleti sarokterem a 18. században a királynői belső fogadóterem volt, amelynek falait, csakúgy mint a bécsi Hofburgban az ugyanezt a funkciót betöltő teremben, tükörbetétes, fehér-arany fa falburkolat díszítette. A terem bútorzatát vörös damaszthuzatos és fehér-arany bútorok alkották. A 19. század negyvenes éveiben ebben a teremben állt az uralkodói trón, és a helyiségből királyi kihallgatási terem lett. Az 1850-es évekbeli átépítés után meghagyták a terem falburkolatait, sőt, az új, teljesen aranyozott ülőbútorokat megint vörös selyemdamaszt-huzattal vonták be. Az új bútorszövetek és a függönyök abból a 100% selyemből szőtt, karmazsinvörös, ún. ananászdamasztból készültek, amely Ferenc József uralkodása idején úgyszólván a hivatalos udvari bútor- és falszövet rangjára emelkedett. A termet 1854-től továbbra is a királyi magánkihallgatások színhelyéül használták, de a baldachinos trónt a szomszédos II. előterembe vitték át (ezért nevezték e helyiséget ettől kezdve kis trónteremnek). Ugyanekkor a déli oldalon, az addigi királyi audiencia teremből sarokszalon, a királyi trónteremből pedig királynői trónterem lett.

A kiállításon bemutatásra kerül egy egyedül álló falrekonstrukció e helyiség falburkolatáról. E kiállításra az osztrák kollégákkal párhuzamosan, akik a Schönbrunni Kastély rekonstrukciójára, a BTM-mel együtt legyártatták Németországban ennek az anyagnak a bécsi Hofmobiliendepot-ban őrzött eredeti darabja alapján anyagvizsgálatokkal alátámasztott pontos mását. A faldekoráció felhelyezését is olyan kárpitos készítette, aki a rekonstruált eljárásmódot alkalmazta.

A palota megmaradt berendezési tárgyait a várkapitányság 1948-ban átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Az audiencia terem aranyozott karosszékére és támlásszékére, melyek a kiállításban szerepelnek, az eredetivel megegyező kárpitot szövetett le a BTM, és az eredetivel megegyező kárpitozási módon készíttette el a tárgy teljes rekonstrukcióját.

Horthy Miklós kormányzó 1920. április 1-én költözött be a budai királyi palotába. Lakosztálya nem Ferenc József egykori apartmanja helyén, hanem a krisztinavárosi szárny első emeletének dél-nyugati oldalán volt. A gesztus, hogy a kormányzó lakását nem az egykori királyi apartman helyén rendezte be, a király nélküliség állapotát fejezte ki.

A két világháború közötti időszakban az épületkomplexum kényelmi berendezéseinek modernizálása mellett az egyetlen jelentős építészeti beavatkozás a barokk épület középszárnya világítóudvarának helyén a Corvin könyvtárterem létesítése volt.

A királyi palota utolsó hivatalos használója Szálasi Ferenc volt, akinek 1944. november 4-i nemzetvezetői esküje a bálteremben volt.

A palota 1945 januárja végén a német csapatok legutolsó védelmi övezetének központja volt. Ennek megfelelően az épület, kevésbé a bombázások, mint inkább a hetekig tartó tűzvész miatt rendkívül nagymértékű sérüléseket szenvedett.

A palotakomplexum szinte teljes tetőzete leégett, jelentősen roncsolódott a kupola, a második és harmadik emelet jórészt elpusztult, az első emeleten elsősorban a barokk palota déli és középső szárnya szenvedett súlyos károkat, míg az alsó szintek viszonylag épen maradtak.

A palota krisztinavárosi termeinek fa falburkolatait már a háború ideje alatt könnyező gombafertőzés támadta meg. A károsodást csak fokozta, hogy az ostrom után az épület csak hevenyészett védőtetőt kapott, és vízkárosodás elleni védelme még az 1950-es években sem volt teljes.

Az 1950-es évekbeli átépítési munkák során elbontott épületdekorációs elemeket nem őrizték meg és nem dokumentálták. Az ingóságok nagy részét még az ostrom előtt elszállították, igaz ezeknek később – kevés kivételtől eltekintve – nyomuk veszett. A romos palota sorsáról döntés csak 1949-ben született: az épületkomplexumot a kormány, valamint a Magyar Dolgozók Pártja vezető testületei elhelyezésére, és Rákosi Mátyás pártvezető rezidenciája számára kellett az első ötéves terv keretében helyreállítani.

Az épület tervezését Perényi Imre és Janáky István, 1950-től Kotsis Iván és Janáky István, 1952-től pedig egyedül Janáky István vezette egészen 1959 őszéig. Az enteriőrök megtartásával egyik terv sem számolt, még Rákosi rezidenciája számára sem, holott ennek berendezéséhez 1950 – 1951-ben antik bútorokat vásároltak.

1956 nyarán, a diktatúra enyhülésével bizonytalanná vált, hogy a palotát államhatalmi rezidenciaként vagy esetleg kulturális és tudományos központként hasznosítják-e. A forradalmat követően, 1957 novemberében a Kádár-rendszerrel kiegyező egykori kisgazda és parasztpárti kultúrpolitikusok és művészek, az ezek bevonásával újjászervezett Hazafias Népfront köréből indult ki az a kezdeményezés, hogy a várban kulturális és tudományos intézményeket helyezzenek el. A pártvezetés ezt először csak részben tette magáévá, végül 1959 nyarán döntöttek a tisztán kulturális célú hasznosítás mellett.

Először, 1967-ben a Budapesti Történeti Múzeum és a Munkásmozgalmi Múzeum nyíltak meg, majd 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria, végül 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár költözhetett a palotába. A Munkásmozgalmi Múzeum 1989-ben megszűnt, s helyére 1991-ben a Ludwig Múzeum költözött. 2005-ben ez utóbbi átköltözött a Művészetek Palotájába, s helyét a Nemzeti Galéria vette át.

A kezdetben igen reprezentatívnak szánt, és a tervek szerint számos kortárs ipar és képzőművészeti alkotással díszítendő új belső terek az éves ráfordítások szűkössége, és így az egyre húzódó, lélektelenebbé váló kivitelezés miatt mind sivárabbá váltak.