Koszta József (Brassó, 1861 - Budapest, 1949) 1917-ben rendezhette meg első önálló kiállítását (Ernst Múzeum, Budapest), amely meghozta számára a régóta áhított szakmai és anyagi sikert. Az addig sokszor igen nehéz körülmények között élő művész 1920-as második önálló kiállítása után (szintén az Ernst Múzeumban) szimbolikusan és praktikusan is megtalálta helyét Szentesen.

Végleg letelepedett a városka határában és a tanyavilág egész életére ellátta festői témával ahhoz, hogy "egy poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációjaként" nemcsak a hetilapok kulturális rovatába, de a magyar művészettörténetbe is végképp beírja a nevét.

Koszta azonban már 1917 előtt is ért el jelentős sikereket, de ezek még nem voltak elegendőek ahhoz, hogy "pályára" állhasson. 1917 előtti éveit így inkább a kísérletezés jellemzi, amely az akadémikus zsanértól Jules Bastien-Lepage és Ferenczy Károly "finom naturalizmusán", valamint a nagybányaiak és a szolnokiak plain air festészetén keresztül vezetett el a "tipikusan magyar", alföldi realizmusig, amely paradox módon valahol Lotz Károly és Munkácsy Mihály korai festészetében lelte meg gyökereit.

Az "ifjú mester" majd húsz éven át folytatott akadémikus tanulmányokat, így ma már talán naivitás lenne az ösztönös zsenit csodálni benne. Talán nem csorbítja reputációját és művészetének unikumát az az állítás, hogy tudatosan hozta létre életművét a rendelkezésére álló tartalmi és stiláris lehetőségek kiaknázásával. Ennek az sem mond ellen, hogy Koszta maga is hitt ösztönös és egyedülálló tehetségében, amelynek festői termését az aktuális kulturális ideológiák több ízben is "kisajátították".

A két világháború közötti időszakban a magyar nemzeti festészet egyik meghatározó alkotója lett, 1948 után pedig a szocialista realizmus állította előtérbe az "alföldi festészet" keretein belül paraszti tematikájú műveit. Jelen kiállítás koncepciója egy olyan Kosztat kísérel meg bemutatni, aki különféle festői hagyományokhoz ízesülve, és azokat továbbfejlesztve alkotta meg életművét.

A Koszta mai művészettörténeti helyét megalapozó Munkácsy - Paál - Rudnay - Koszta "érzésközösség" szakirodalmi toposza ugyan magától Kosztától ered, de szavai mögött éppúgy érezhető az 1938-as történelmi pillanat milieu-je, mint a két világháború közötti magyar kultúrpolitika ideológiája: "az a feladat vár rám, hogy bármi legyen is az ára, a művészi kifejezésnek azt a formáját szolgáljam, amelyet minden idegszálammal tiszta magyar művészetnek éreztem, amely a kegyetlenül mellőzött Paál László és az igazi nagyságában talán még ma sem ismert Munkácsy Mihály legjava műveit küldötte előre örök példaként." (Egy délután Koszta Józsefnél a festő remeténél. Az Új Magyarság Vasárnapi Újsága, 1938. május 8.)


(Részlet a Nemzeti piktúra ideális tájban - Koszta József Szentesen c. kiadványból)