Németh Ágnes művészetének legfontosabb karakterjegye a természetes anyagok használata és az anyagmegmunkálás. Ez utóbbi a hagyományos népi kultúrák kézműves technikáira támaszkodik. Alkotásait a művész nem pusztán jelekként kívánja elhelyezni a természeti közegben, hanem olyan artisztikus tárgyakat hoz létre (szobrokat, plasztikákat, földfestményeket), amelyek a művészeti intézményrendszer hagyományos keretei között is bemutathatóak. A művek meghatározó témái a nőiség, az ösztönlét, a szexualitás kérdéseihez kapcsolódnak.

Az első korszak leggyakoribb motívuma a varsa volt, a tiszai halászok munkaeszköze, amelyet Németh fűzfából font, majd földdel bevakolt. A varsákból olyan művészeti univerzumot teremtett, amely testközeli és jelenvaló: a naturális matéria révén közvetlen és erőteljes ingereket vált ki. A szalma például, amellyel a művész 2002-ben a Bartók Galériában telehordta a kiállítóteret, az istállók melegségét hordozza. A fűzfavesszőbe a Tisza-part illata van zárva; a föld nyers szagába pedig, melyekkel tárgyait és festményeit bevakolja, elkápráztató színárnyalatok vegyülnek. A pusztulásnak kitett, mégis örökérvényű anyagokon keresztül (fa, föld, magok, kagyló, bőr, lószőr stb.) a művész nem egyszerűen az őt körbevevő, mulandó világra reflektál, hanem felmutatja bennük az idő rétegeit is: egyrészt saját gyerekkorát állítja elénk, másrészt visszamegy régebbi korokba, őseink kultúráján keresztül az időtlent idézve meg.

A rurális anyaghasználat művészetében kezdettől fogva összekapcsolódik a női identitás, a testiség, az érzékiség problémakörével. A nőiség reprezentációja kapcsán erőteljes állításokat fogalmaz meg a természet és a kultúra szembenállásáról, arról például, ahogyan a természetet leigázó, orvosi-tudományos gyakorlatok kimetszik a nőből az érzékiséget, felszámolva annak erejét, termékenységét. A nőiséget Németh figuratív utalásokkal is megjeleníti. Varsáinak kerek-lágy formái a női testet idézik meg (fenék, női mell, csípő), ugyanakkor hangsúlyosak a hegyes formák általi maszkulin utalások is. Egy-egy mű formakompozíciója a férfi-női archetípusok kettősségéből bontakozik ki. Az archetípusokra támaszkodó jungiánus szemléletmód révén a művész a nőit is magába foglaló nagyobb egység, a tudat mélyrétegeiben kitapogatható kollektív én állításáig jut el. Jung tipológiája egyfelől a nemi különbségek mentén meghatározható ellentétekre épít, másfelől azokra az archetípusokra, amelyek ősi lenyomatokként – az emberre egyénileg és kollektíven egyaránt jellemző – pszichikai és viselkedésformákat is hordoznak. Ezek a kettőségek Németh művészetében nem állnak szemben egymással, hanem egymást kiegészítve egy nagy egésszé, teljességgé válnak.

Jung rendszerében a szimbólumoknak átvezető szerepük van a tudattalan és a tudatos között. Emellett „átformálóként” is funkcionálnak: a libidót (az életenergiákat, érzeteket) átemelik az alacsonyabb minőségből a magasabba. Németh utóbbi években készített sorozataiban ez az átformálás, ez a szublimáció működik. A Napóra (2004-2014) emberi testalakokból felépülő, egyszerre konkrét és elvont kompozíciója, valamint a Gong-sorozat (2014-2015) archaikus formavilágot idéző objektjei egyaránt „átformálók” és „átemelők”: a fizikai világból vezetnek át a spirituálisba. Az ezekben a művekben felmutatott ősi szimbólumok a kollektív tudattalan mélyén rejtőző archetípusokat keltik életre. A legnagyobb méretű gong két különböző minőséget megjelenítő oldalai közé a művész egy nyílást vágott: kaput. A kapun átsüt a fény – az átjárót a legfontosabb motívummá avatva. Ezzel az emblematikus átjáró-motívummal vezet át Németh művészete a testies világból a szellem anyagtalan univerzumába.