Az ismerős és az ismeretlen dialektikájának szövete fűzi egységbe Krajcsovics Éva tematikus korszakait, a műterem enteriőröket, a Sassetta-variációkat, könyv- és köpeny-képeket. Krajcsovics nem festményeket, táblaképeket, hanem atmoszférákat fest, illetve teremt: a textúra, a fény és az árnyalatok játékából bomlik ki, a kompozíció összhangzó, széttartó ritmusai, az ismerős motívumok tértől és időtől független létmódban olvadnak össze, szublimálnak.

„(…) képeinek világa nekem nagyon közeli. Színeinek sűrűsége, anyagszerűsége, formáinak rejtelmes közelsége, és az a nyugodt tér, amelyben minden együtt él, nem könnyű formája a művészetnek. Ugyanakkor úgy látom, van a formák mögött egy belső feszültség, erő mely megvédi a túlzott finomságoktól, és a poézis veszélyeitől.”

(Hollán Sándor)


a falról

„…a mű az a mozgás, amely az inspiráció tiszta pontja felé visz bennünket, ahonnét származik, s amelyet úgy tűnik, csak akkor érhet el, ha eltűnik.” (Maurice Blanchot)

A szoba, falak, így az ajtó, az ablak is, melyek körbezárnak, lettek képeim tárgyai.
Számomra ez teljesen természetes volt, és az is maradt. Mégis, miért a fal? Az élményeket, az „inspiráció tiszta pontjait” keresem, semmi többet.


a vörös

Egészen korai az emlék, szüleimmel kézen fogva, kertes házak között megyek.
Egy málló vakolatú vörös házat látok, és ordítva rángatom őket lefelé, visszafelé.
Nagyon félek.


a szürke

Valószínűleg már iskolás vagyok, moziban ülök anyám mellett. Csak a film címére és titokzatos, kezdő képekre emlékszem. Fiatal nők a fal felé fordulva állnak, majd mintha ébredeznének, lassan megmozdulnak. Vajon jól emlékszem? Az internet segítségével tudom, hogy akkor Giuseppe De Santis Róma, 11 óra című filmjét láttam.


a fény

Első olajképemet festem, kint ülök egy kápolna apszisánál. A festék illata, a nap, a napsütötte fal, az egész helyzet felejthetetlen. Festeni kell, mindent kipróbálni, hogy megtalálhassam azt a valamit, amit talán megérinthetek, megközelíthetek.


a fehér

Teregetni megyek a legfelső emeletre és felfedezem a már sokszor látott, valamikor fehér beton falakat, átjárókat. Semmi szépség, érdes, üres és gazdátlan. Állok és nézem, tudom,hogy valami nagyon fontosat találtam.


a majdnem fekete

Az egykori műterem az emlékeimben, és az utolsó fényképeken is majdnem fekete, pedig nem volt az. 1991 óta dolgozom benne, át kellett formálnom úgy, hogy engem szolgáljon, de mesterem Kling György ottlétéből is megmaradjon valami. Le kellett festeni a falakat. Tojáshéjszerű festékrétegek,gyönyörű megviselt pasztellszínek, javítgatások, szögek, cédulák, koszlottság, kép az időről, az esendőségről, az életről, az elmúlásról. Mindezek most ott vannak elrejtve a fehér alatt.


a kopott okker

Ez idő tájt találok Velencében egy kis fotóalbumot Giorgio Morandi műterméről. Lefestett falaimat látom viszont benne. Csodaszerű, hogy sok év múlva beléphetek a képekről már jól ismert stúdióba. A Szobába, ahol nem lehet felfedezni a kényelem lehetőségének legcsekélyebb nyomát sem. Az elmélyült munka és a magány helye. Negyvenöt éve egyedül van benne a csend, falai változatlanul őrzik a festő idejét, az idő színét.


az átjárható szín

Róma falai, a római falak, a katakombák falai nem hasonlíthatóak más helyek falaihoz. Amit rajtuk találunk, azt a felfedező szem teszi képpé, a lélek mélyéről induló vonalat, a beszédes foltot, a felgyúló színt, a kőlapok ábráit, a betűk üzenetét. Ezeket a képeket csak felkutatni és megtalálni lehet, újrateremteni nem.

Az inspiráció előhívja a művet, ami megszületése után arra ösztönöz, hogy a már megtaláltat ismét képes legyek felfedezni. Most, ha azt mondom, festek egy „falat”, ott van bennem a sok emléknyom, és azon vagyok, hogy egy erős, sűrű, de mégis átjárható közeget tudjak festeni, egy befogadó színt.

Krajcsovics Éva Budapest, 2010