Julian Rosefeldt 2015-ben készítette el nagyszabású filminstallációját, amely a 20. század művészetére oly jellemző manifesztumok világát idézi fel. Ezek a kiáltványok a különböző irányzatok, izmusok felütéseként egy-egy mozgalom kezdeténél születtek, hogy minél élesebben és megkülönböztethetőbben hirdessék kiötlőik új és formabontó művészeti elképzeléseit. A szövegek sokszor felháborították a kor konzervatív polgári közönségét: a futurista kiáltvány (1909), a dadaista kiáltvány (1918) vagy legutóbb Lars von Trier filmkiáltványa (1995) váltott ki heves reakciókat filmszakmai körökben.

Rosefeldt munkája ezt a mára divatjamúlt kifejezési formát aktualizálja a jelenben azzal, hogy 12 különböző élethelyzetet képzel el a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben, amelyeket egy-egy 10 perc 30 másodperces filmetűdben fogalmaz meg. Ezeknek minden esetben egy kiemelt karakter a főszereplője, melyet a zseniális, Oscar-díjas Cate Blanchett alakít. Hol TV bemondóként, hol szeméttelepen dolgozó munkásnőként, hol punkként, brókerként, vagy hajléktalan férfiként jelenik meg a filmkockákon, hogy eljátssza a szereplők életét. Mindeközben a monológok, amelyeket mond, Julian Rosefelt manifesztumokból összeállított szövegmontázsai, amelyek egyedi értelmet adnak a bemutatott élethelyzeteknek.

A sötét térben elrendezett vetítővásznak a felfedezés lehetőségét adják a nézőnek. A térben sétálva és leülve egy-egy vászon elé, észreveszi, hogy a filmek egy ponton összecsengenek és egyedi kórusként egy síkra emelik a teljesen eltérő egzisztenciájú szereplőket. Mindezt Cate Blanchett kimagasló szintű játéka varázsolja felejthetetlenné és teszi egy kiállítótér különleges élményévé, amely egyszerre szól a mozgóképről, a színházról és a képzőművészet jelenkori útjáról.