A magyar festészet fejlődését az impresszionizmus irányába vezető híres és közkedvelt művésznek utoljára 1990-ben volt nagyszabású kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Néhány fő műve folyamatosan megtekinthető a Budavári Palotában, de életművének zöme többnyire rejtve marad a nagyközönség előtt. A kaposvári bőséges válogatás most ezt a hiányt igyekszik pótolni: széles körből, múzeumok és magángyűjtemények féltett kincseiből merítve mutatja be a korszakalkotó mester munkásságát.

A Felvidékről 1864-ben a müncheni akadémiára került, öntörvényű festőnövendék már kezdettől szembehelyezkedett az akkoriban Európa-szerte divatos, mesterkélt légkörű akadémizmussal. Őt nem vonzották a történelmi vagy novellisztikus témák, sőt a néprajzi kellékek sem, hiszen azt akarta festeni, amit maga körül látott: saját környezetéből vett egyszerű szituációkat, a való látvány természetesen üde színeivel. Alakjai a tájjal együtt élnek, és alkotójuk is a természetbe illeszkedő vidéki életben találta meg igazi énjét. Mivel csak idős korában juthatott el Párizsba, az impresszionistákkal nagyjából egy időben, de tőlük függetlenül, 1868/69-ben fedezte fel a napfény szerepét a szabad levegőn megfigyelt színjelenségeknél. Újszerű festményeit – köztük fő művét, a Majálist (1873) – mindenütt értetlenül, erős kritikával fogadták, és csak évtizedek múltán, a Millennium idején kezdték elismerni. Amikor már itthon is elterjedőben voltak a korszerű művészeti nézetek, végre Szinyei Merse Pál is átütő sikert tudott aratni a hatvanéves korában, 1905-ben rendezett első önálló kiállításával. Ettől kezdve mind a mai napig komoly érdeklődést és szimpátiát kelt világszerte, ahol csak megjelennek a mester optimista kicsengésű, harmonikus képei.