Paolo Vent­ura Ve­len­cé­je is­me­rős és mégis ide­gen. Az a be­nyo­má­sunk, hogy talán csak a kép­ze­let­ben lé­te­zett, pedig min­den eleme annyi­ra va­ló­sá­gos. Akár­csak maga a tör­té­ne­lem, a közös múl­tunk. A kü­lö­nös, nyo­masz­tó, fé­lel­me­tes em­lé­kek­ről gyak­ran sze­ret­nénk azt hinni, csak rém­ál­mok­ban lé­tez­nek. Hogy a múl­tat el­szen­ve­dők talán csak egy álom­sze­rű báb­szín­ház ki­csiny fi­gu­rái vol­tak, nem pedig hús-vér em­be­rek.

Az al­ko­tó, Vent­ura így vall pro­jekt­jé­ről: „A tör­té­net min­den egyes képe ebben a kép­ze­let­be­li Ve­len­cé­ben ké­szült, ame­lyet saját ke­zű­leg épí­tet­tem fel ki­csi­ben. A szto­ri egyet­len, va­ló­ban meg­tör­tént része a náci had­se­reg és az olasz rend­őr­ség be­vo­nu­lá­sa a get­tó­ba 1943 de­cem­be­ré­ben."

Az Au­to­ma­ton Ve­len­cé­ben ját­szó­dik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt, ami­kor a német had­se­reg be­vo­nult Észak-Olasz­or­szág­ba, hogy meg­aka­dá­lyoz­za ko­ráb­bi szö­vet­sé­ge­se el­pár­to­lá­sát. Egy olyan tör­té­net az alap­ja, ame­lyet Paolo Vent­ura még a gyer­mek­ko­rá­ban hal­lott me­se­könyv szer­ző édes­ap­já­tól. Fő­sze­rep­lő­je egy idős zsidó órás, aki 1943-ban, a náci meg­szál­lás és az olasz tör­té­ne­lem talán leg­sö­té­tebb kor­sza­ká­ban igyek­szik bol­do­gul­ni a ve­len­cei get­tó­ban. A tör­té­net ebben az el­ha­gya­tott, zárt és ret­te­gés­sel teli vá­ros­rész­ben bon­ta­ko­zik ki. Az öreg­úr el­ha­tá­roz­za, hogy fel­épí­ti az au­to­ma­tont (egy ro­bot­fi­út), aki tár­sa­sá­got nyújt neki a sötét na­pok­ban, és csa­lád­tag­ként él vele.

Az ember for­má­jú au­to­ma­ta gé­pe­ze­tek rég­óta meg­moz­gat­ják a mű­vé­szek kép­ze­le­tét. Elég csak a nép­sze­rű ba­lett, a Coppé­lia szin­tén órás­mes­ter hőse által te­rem­tett le­ány­ra, vagy Of­fen­bach nép­sze­rű ope­rá­já­nak éne­kes ro­bot­já­ra gon­dol­nunk. De az olasz mese élet­re kelt bábja, Pi­nok­kió is eszünk­be jut­hat. A ro­bo­to­kat élet­re hí­vó­kat bár cso­dál­ták, de fél­ték és gú­nyol­ták is. A tá­gabb kö­zös­ség gyak­ran ki­zár­ta őket. S az em­be­ri ro­bo­tok – le­gye­nek cso­dál­ni vagy félni valók – arra is em­lé­kez­tet­tek, hogy az em­be­ri­ség talán nem képes bol­do­gul­ni a saját maga te­rem­tet­te vi­lág­ban.

Öt­száz éve, 1516-ban je­löl­ték ki a get­tó­nak ne­ve­zett kis vá­ros­részt a zsi­dók lak­he­lyé­ül. Maga a gettó szó is ve­len­cei ere­de­tű s itt ját­szó­dik Shakes­peare Ve­len­cei kal­már­ja is. Az év­szá­za­dok alatt sok­fé­le zsidó kul­tú­ra ta­lál­ko­zott és ha­tott egy­más­ra a zsú­folt és szűk ut­cá­kon meg az öt zsi­na­gó­gá­ban. A gettó fa­la­i­nak le­rom­bo­ló­ja a mo­dern Eu­ró­pa szim­bo­li­kus hőse, Na­pó­le­on volt. A náci meg­szál­lás alatt – az ad­dig­ra már meg­fo­gyat­ko­zott kö­zös­ség­ből – több száz zsi­dót hur­col­tak el és kö­zü­lük csak alig né­há­nyan élték túl a tri­esz­ti és ausch­wi­tzi tá­bo­ro­kat.

NÉZELŐDJ TOVÁBB VIRTUÁLISAN IS! >>

Ku­rá­tor: SZAR­KA Klára