A szamuráj és a matyó menyecske alakjai a Néprajzi Múzeum magyar és nemzetközi tárgyanyagára utalnak. Öltözeteik fő alkotóelemei a gyűjteményi munka segédeszközeiként használt nyomtatott QR-kódok és a festékszalagok, melyek a költözési folyamat végén hulladékként jelentkeztek. Újrahasznosításuk tiszteletadás a műtárgyakban megmutatkozó számtalan kézműves technika és a láthatatlan múzeumi munka előtt.

A QR-kódok a digitális műtárgyadatbázis rekordjaira mutatnak. A tárgyak azonosítását, biztonságos nyomon követését segítik, így méltán váltak a közelmúltban lezajlott gyűjteményköltözés szimbólumaivá.

A költözés alatt a Néprajzi Múzeum zárva tartott, elsődleges feladatává az olyan háttérmunkák váltak, melyek az intézmény kiállításokból épült „főhomlokzata” mögött rejtőznek. E folyamatok, bár a kívülálló számára láthatatlanok, kulcsfontosságúak: ők tartják a „múzeum építményének” súlyát. Közéjük tartozik a tárgyak nyilvántartása, rendszerezése, elhelyezése, állapotának megóvása – mindez ebben a pillanatban is szakadatlanul zajlik a színfalak mögött a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Központjában.

A QR-kódok jelként egy rendszerre is utalnak: a múzeumi tárgykészletre és nyilvántartásra. A különböző okokból feleslegessé vált, műtárgyaktól különválasztva hányódó, csak belső hálózat segítségével beolvasható, így önmagukba záruló jelentésű QR-ek az amúgy is „láthatatlan” múzeumi folyamatok rejtett jellegét fokozzák. A QR-szalagokból készült installáció tehát reflexió a valóságból kiszakított, múzeumban létrehozott, alternatív valóságra is.

Az újrahasznosítás során az analóg gyűjteményi anyagot digitális tudással kiegészítő QR egyre inkább elveszíti jelszerűségét, egyre inkább leválik eredeti közegéről és önálló műalkotásként kezd létezni. Eközben újra jellé válik – hiszen az öltözék maga is jel –, átlényegül, akárcsak egy múzeumba kerülő tárgy.