A Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója tiszteletére nyílt új állandó kiállítás különlegessége, hogy az életrajz helyett a költő szövegeire épít, kilép a kultikus Petőfi-értelmezésekből, jól körülírható, az életmű ma is könnyen értelmezhető problémakörein keresztül vezeti végig a látogatót. A színházi, filmes díszlet, az interaktív videóinstallációk egy-egy terem központi elemeiként a korabeli képzőművészeti alkotásokkal együtt összművészeti, performansz jelleget adnak a tárlatnak, mellyel erősen eltérnek egy hagyományos kiállítás látványától.

A kiállítás célja, hogy Petőfi szoborrá merevedett alakja helyett a csaknem feledésbe merült, sokhangú életműre irányítsa a figyelmet, amelynek kivételes gazdagságát általában nincs módja az oktatásnak kellően hangsúlyozni, és ezzel új megvilágításba helyezze magát a történeti személyt. A tárlat Petőfi olyan szövegeit idézi, melyek találkozási pontokat
nyújtanak a mai kor látogatójának.

Az első, bevezető térben, a palota egyik egykori szalonjában, a kiállítás egyik szenzációjaként, Petőfi eredeti kéziratai, könyvei és a korszak grafikái, valamint a költő relikviái folyamatosan forgó rendszerben tekinthetők meg. Eddig csak kivételes alkalmakon találkozhatott a közönség ezekkel a műtárgyakkal, most ez a technikai fejlesztéseknek köszönhetően állandóvá válik, illeszkedve a koncepciónak ahhoz a sarokpontjához, hogy a kiállítás központjában a szövegek – a kéziratok – állnak.

A tárlat második, nagyobbik részében a költő életművéből kiemelt hat témakört ismerhetik meg közelebbről a látogatók.

A mindannyiunknak ismerős Petőfi-alak, a hagyomány és a kultusz Petőfije a kiállítás NYITÓTERében jelenik meg. Felidézhetjük az életrajz fordulatait, a költő emblematikus portréit, tárgyait. Két fontos emlékévhez kötődő, az intézmény történetében is jelentős súlyú tárlaton keresztül ismerhetjük meg az irodalmi muzeológia Petőfi-narratíváit.

A következő öt terem az életműé. Nem kívánunk szerzői fejlődéstörténetet elmesélni, hiszenPetőfi esetében egy rövid, kísérletekben bővelkedő és kényszerűen félbeszakadt költőipályáról van szó – igazi művészi kaland volt, melynek színeit, tétjét, eredőit mutatjuk be.

Az emberek közötti KÖTELÉK összekapcsol. Nemcsak hasznos, de kötelességet is  jelent. A nyilvánosság előtt botrányhősként megjelenő költő szoros emberi kapcsolatokat épít. Barátság, bajtársiasság, meghittség, szerelem hullámzik Petőfi társas kapcsolataiban.

A RÓNA egyszerre a szabadság végtelensége és a haza versekben megformálódó tája. Lehetőség spirituális azonosulásra a természettel, amely mégis mindig kiismerhetetlen, sőt veszélyes marad.

Az OTTHON a bensőségesség világa. Amikor Petőfi hazatér, a falusi, a mezővárosi otthon melegsége várja. Amikor Petőfi családot alapít, biedermeier városi környezetbe költözik. A magyar főváros éppen létrejövő kifinomult kultúráját és a vidék provinciálisból, elmaradottból polgárivá váló, átalakuló közegét Petőfi olykor szembeállítja. Hol az egyikben,
hol a másikban tűnik fel alakja.

Az embert vonzzák és fenyegetik a titokzatos erők, a RÉMEK, kísértetek, démonok, a borzongás, a temető, a halál. Petőfi életművében az egyén szabadságát, a politikai cselekvést, a polgári idillt rendszeresen járják át ismeretlen, földöntúli erők. A költő az önkifejezés mellett a meghökkentő újszerűség lehetőségét látja a titokzatos, a misztikus vonzásában.

Petőfi ÁLDOZATOT vállal. Járja az országot, ontja a verseket, számára nem kérdés, hogy a közösségért való áldozat nemcsak teher, hanem kötelesség is. Petőfi közéleti, művészi, magánéleti, pályaválasztását illető vívódásai végigveszik a cselekvési lehetőségeket, és azok személyes, gyakorlati következményeit.

Amikor végül eljött a cselekvés ideje, Petőfi képes volt tettekre váltani elveit. A márciusi forradalomban ERŐT mutatott. A pillanatnyi eufória után azonban hamar jött a kiábrándulás. A forradalmi események nyomán nemcsak a vágyott polgári világ kezdett megvalósulni, de az erőszak is elkerülhetetlennek látszott. Petőfi hol a tehetetlenség miatt kiábrándult alkotó, hol erőszakot követelő radikális népfi. Tragikusan rövid élete végén kényszerűen nézett szembe a megbillenő világ apokaliptikus következményeivel.

A különböző súlyú témák egyenrangúsága – a mai irodalomtörténeti összefoglalókhoz hasonlóan – szándékosan közvetíti a töredezettség, fragmentáltság élményét. Petőfi tudatában volt annak, hogy közönsége érzékeli ezt az ellentmondást. Sokszínűségét bátran vállalta, valószínűleg nézetei széttartóságával is többé-kevésbé tisztában volt.

A tárlat központi hatáseleme a meglepetés, a váratlanság, ami Petőfi poétikájának szövegszervező ereje. A költő „tabudöntögető” gesztusait, melyek korának közvéleményét megbotránkoztatták, mai kontextusban értelmezi újra. A fergeteges szövegű paródiák, az (ön)ironikus próza, és az eleve játékosnak szánt versszövegek gyűjteménye a Petőfi-életmű eddig kevésbé feltűnő humorát mutatja be.

A látvány és a multimédiás pontok szorosan összefűzve jelennek meg a kiállítás képzőművészeti és tárgyi elemeivel. A kiállítás számos közgyűjtemény anyagából választott, többek között a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, az egri Dobó István Vármúzeum és más intézmények raktáraiban rejtőzött
műkincsek szakszerű restaurálás után kerültek méltó helyükre tárlatunkban.