A cigány közösségekben „álruhában járó” legendás kutató, a „szőke cigány”, azaz Erdős Kamill (1924–1962) etnográfus, nyelvész alig ismert fényképeiről és kevésbé kutatott kézirataiból, magnószalagjaiból kibomló történetei állnak a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállításának középpontjában.

A tárlat igazi kuriózum: a gyulai Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményében őrzött Erdős Kamill-hagyatékot, azaz a 20. századi magyarországi cigányság körében végzett egyszerre progresszív és szubjektív kutatás eredményeit most először ismerheti meg a közönség. Azt is megmutatja, hogyan élhet tovább egy lezártnak tűnő életmű: a két említett múzeum etnográfusai több mint fél évszázad után felkutatták az egykori közösségek ma élő tagjait, a már nem élők emlékét.

Ki volt Erdős Kamill? Néprajzkutató, vagy ahogy saját korában megfogalmazódott: „kém”, esetleg „cigány gróf”? A fiatalon meghalt Erdős Kamill az 1950-es években kezdett a Békés megyei, majd a magyarországi cigányság iránt érdeklődni. Életében mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, valamivel több pedig angol, illetve francia nyelven, de fotókból, magnószalagokból, kéziratokból álló, az Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát még akkor is nagy becsben tartja a hazai néprajzkutatás, ha az eddig feldolgozatlan maradt.

Miközben a franciául, angolul, németül is jól beszélő Erdős Kamillt nemzetközi tudományos szervezetek kívánták tagjaik között látni, ő nyaranta bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot, és kitalálva magának egy fiktív törzset, lengyel cigány grófnak, néha felvidéki félcigánynak adva ki magát, elindult felfedezni és megfigyelni a cigányok életét, először Békés megyében, majd az Alföld és Észak-Magyarország más területein is.

Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy a cigány/romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte, jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor a cigány közösségek – évszázados kirekesztettségük következményeként – még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.

A kiállítás e páratlan hagyaték megszólaltatására tesz kísérletet többféle módszerrel. A kurátorok fényképeket olvastak össze a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, rekonstruálták Erdős Kamill kutatói módszereit, igyekeztek megérteni azt a sajátos testvériséget, amelyet a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett.

Mindemellett arra is törekedtek az etnográfusok, hogy a hagyatékot visszavigyék azokba a közösségekbe, ahol egykor Erdős Kamill járt, nyomára bukkanjanak azoknak, akik ezeken a képeken szerepeltek. A kutatás során olyan érzékeny történetek bontakoztak ki, mint a ma is élő Kanalas Terézé, a már rég halott apák és nagyapák emléke, vagy a roma holokauszt Erdős Kamill által is tapasztalt következményei. Ennek köszönhetően sosem látott módon váltak érzékelhetővé a cigány-cigány, a cigány-nem cigány, a cigány-a cigányság iránt érdeklődő kutató viszonyrendszerei.

A kiállítás főcíme – Istennel talállak, testvérem! / Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett köszöntési formula, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, de akkor is, amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be. A kiállítás, bár számos néprajzi témát – esküvő, sirató, hiedelmek, mesterségek – felsorakoztat, nem a néprajzi tárgyakat, hanem az embert, az emberi kapcsolatok sokféleségét állítja középpontba.