Az idei Velencei Biennálén a Ludwig Múzeum egy nagyszabású és igen látványos kiállítást, Nemes Márton festőművész erre az alkalomra készített műegyüttesét mutatja be. A művész a Magyar Pavilon tereibe egy olyan multimédiás, több érzékre ható, a színeket középpontba helyező összművészeti alkotást tervezett, mely az absztrakt festészet hagyományain túl a kortárs élményvilágra, így a technoszubkultúra, a digitális képalkotás tapasztalataira épül. Kiállítása multiszenzorális: vizuális, akusztikus és interaktív tartalmai a fény- és színtartomány, a tárgy- és fénymozgás, a hang, a fényfrekvencia és légáramlás együttes hatásában bontakoznak ki.

Nemes Márton munkásságára nagy hatást gyakorolnak a technó szubkultúrák, így a képmező szétrobbantása, majd újrarendezése jellegzetes, pszichedelikus karaktert kölcsönöz absztrakt tartományokban kiterjedő és napjaink szórakozóhelyeinek képi és fényhangulatait is felidéző festményeinek. Festészeti és szobrászati elemeket kombináló képtárgyaiban és multimediális installációiban olyan hipnotikus térdinamika jön létre, amely a nézőt a való világ nyerseségéből egy fluid, szédítő színmezőbe szippantja be.

Fabényi Julia, a Biennále nemzeti biztosa a kiállítás sajtótájékoztatóján elmondta, hogy idén rekordszámú, 88 ország vesz részt a nagyszabású eseményen, amelynek első ízben van latin-amerikai főkurátora, Adriano Pedrosa személyében. Az idei központi kiállítása az Idegenek mindenütt fókuszgondolat köré szerveződik, és szó szerint rendkívül színesnek ígérkezik. Ehhez jól illeszkedik Nemes Márton összművészeti, a színt középpontba helyező projektje.

A 60. Velencei Képzőművészeti Biennáléra készült projektjét Nemes immerzív environmentként, festészeti alapokon nyugvó Gesamtkunstwerkként álmodta meg, jól példázva a festészet műfajának a művész alkotói módszerére egyre jellemzőbb kitágítását, más médiumokra való kiterjesztését. Korábbi munkáiban Nemes a rave kultúrát az eszképizmus felől közelítette meg, és a kilátástalan, nyomasztó helyzetekből való menekülés ideáját fogalmazta meg képileg. Mostani műtárgyegyüttese viszont fordulópontot jelent: a valósággal dacoló lázadást egy transzcendens élmény váltja fel, és a technó vibrálása zen rezonanciává lényegül át.

A technó fogalma a technére, illetve a technológiai művészetre is utal: az ipari technológiáknak és anyagoknak egy hagyományosabb szemlélettel történő ötvözéséből tárgyfestmény, installáció, illetve mozgó festészeti environment születik. Lézervágott acél, autófesték, zománcozott acéllemez, vetítés, DMX-fények, hangszórók és színes ventilátorok értelmezik újra a festészeti palettát. Az így létrehozott environment multiszenzoriálissá válik: optikai, akusztikus és haptikus tartalmai a fények, a színek, a mozgás és a hang együttes hatásában bontakoznak ki.

A kiállítás három fő részre tagolódik, amelyeket a látogató akkor fogadhat be, tapasztalhat és érthet meg teljes mértékben, amikor a tér közepén, a pavilon tereit összekapcsoló átriumban áll. Ez a pozíció – a középen állás – egyszerre hordoz fizikai, ontológiai, ugyanakkor szimbolikus jelentést is. E

szélsőségesen polarizált, árnyalatokat nélkülöző vagy teljes mértékben kizáró társadalmi jelenségek által jellemzett korban ez a projekt egy emberségre, nyitottságra, toleranciára bíztató humanista üzenetet kíván közvetíteni.

A kulturális tárca helyettes államtitkára, Vincze Máté izgalmas párhuzamot vont a magyar pavilont tervező Maróti Géza és az idén kiállító Nemes Márton pályája között, akik mindketten fiatalon sikereket arattak külföldön, de hűek maradtak hazájukhoz és mindkettőjük művészete iparművészeti inspirációból is táplálkozik. Felhívta a figyelmet arra, hogy az innováció elengedhetetlen egy projekt sikeréhez, de igazán akkor lehet sikeres, ha az részben a hagyományokból táplálkozik, részben pedig olyan általános emberi értékeket és érzéseket jelenít meg a képzőművészetben, amelyre mindenki rezonálni tud.

A Magyar Pavilon kiállítását hagyományosan Velence után, decemberben – kibővített formában – a Ludwig Múzeum Budapesten a hazai közönség számára is bemutatja.