Villányi András és Lichtmann Tamás 2006-ban megjelent könyve lírai önvallomás, művészi ars poetica, melynek fotóművészeti, esztétikai értékeiről beszámol a szakirodalom, a sajtó. Számunkra ezeknek a nagyon is sugárzó képeknek a többszöri tanulmányozása egy/több új szempont elmondásának, felfejtésének a szükségességét hívta elő. Egészen pontosan: egy dialógus kezdetei ezek a képek, hiszen a képek mögött élettörténetek, a keletkezés körülményei, a helyzetek kivételessége, az "egyszer történt" megismételhetetlensége húzódik meg. Ugyanakkor az utolsó harminc év lenyomatai is.

A címadás a kiállítás önvallomásos művészi invenciója mellett a dokumentálás szándékát is tükrözi. Kimondatlanul. Pontosabban a témaválasztás, a mikor, kit/mit, hol fényképezni alapkérdései a történésznek az adatrögzítés lehetőségét, a "leletmentés" lehetőségét kínálják. Másfelől a képzőművészeti tradíciók érzékeny alkalmazásával, a jelenlét és hiány között feszülő csendek szelíd harmóniájával, olykor lázadásával, de nagyon is jelenvaló módon értelmezhetők a művek.

Nevezetesen az objektív világ megörökítése, amely a fotós reflexe, művészi mondandója, szándéka egy olyan általunk nem ismert világot tár fel, amelynek tudói/ismerői nem voltunk (vagyunk), nem lehettünk részesei.

Mikro és makro történelem, amely személyes és egyetemes; konkrét és elvont; fix helyhez, időhöz kötött és mégis speciálisan magyar zsidó; ugyanakkor időtlen; egyes emberi sorsok, profilok az utóbbi harminc évben, és mégis az "örök zsidó" megjelenítése a fotográfia mesteri eszközeivel.

A fotók tehát a valóság egy pillanatának megragadásával tágabb kontextust kínálnak: vizuális látleletek az utolsó harminc évről, sőt az elmúlt évszázadról, a holokausztról. A XX. század értelmezéséhez, jelenkor feldolgozásához, megértéséhez jelentenek autentikus forrást. Ezen emblematikus képek keletkezéstörténeti, vallási, kulturális, társadalmi hátterének feltárásával a művészi értékükön túl egy szélesebb kontextusba helyezhetők, a köztörténeti narratíva részeivé válhatnak.