A tavaly elhunyt szobrászművész, Fekete Tamás élete utolsó, akár főműnek is tekinthető alkotását, a Hódolat Brunelleschinek című, tizenhárom kisplasztikából álló ciklusát végrendeletében a Magyar Nemzeti Galériára hagyományozta. Múzeumunk rendkívül hálás az adományért, és köszönetünket úgy kívánjuk kifejezni, hogy a műveket a közönség elé tárjuk.

A ciklus méltó kiállítására önként kínálta magát az idei Reneszánsz Év és a Magyar Nemzeti Galéria "A" épülete, amelynek témába vágó kiállítása megfelelő keretet biztosít Mátyás-kori alkotásokra rímelő kortárs művek bemutatására. A Fekete Tamás által komponált Brunelleschi-ciklus ugyanis azok közé a fontos művek közé tartozik, amelyek a megértett idő és a folytatásra hívó szellem találkozásából szoktak megszületni.

A művészt munkája közben mintha a kettős értelemben vett összefoglalás szándéka vezérelte volna. Azért nyúlt vissza az európai kultúra egyik klasszikus örökségéhez, a reneszánszhoz, illetve a reneszánsz építészet kezdeteihez, mert felismerte, hogy műveinek a példaképül választott Brunelleschi szerszámainak és alkotásainak szerkezetét újraíró ikonográfiájában ifjúkorának élményei születnek újjá. Ugyanakkor ebben az életművét lezáró alkotásban a munkásságában már korábban is felbukkanó megoldások - szerkezetek-gépezetek ábrázolása, mobil elemek alkalmazása - is kiteljesedhettek.

E tizenhárom "szerszám-szobor" egy bátor és eredményes vállalás bizonyítéka: létükkel igazolják, hogy a felelősen végzett munka megköveteli a szellem és a kéz tisztességét. Az ilyen típusú alkotófolyamat pedig egyszerre képes felidézni és újjáteremteni a régi "nagy időt" a jelenben.

Filippo Brunelleschi (1377-1446) munkásságának megidézésében egy firenzei utazás élményei, valamint egy életmű-album illusztrációi játszottak szerepet; emellett a nagy előd életútja is hatást gyakorolt a mű létrejöttére: az ötvösből szobrásszá és építésszé, gátak és erődítések tervezőjévé és megalkotójává kiteljesedő művész-mérnök-mesterember alakja, amely bizonyára párhuzamba állítható a szerszámkészítőként kezdett, majd Ferenczy Béni műtermében tanult, a plasztikát egész életében a mestermunka igényességével művelő Fekete Tamás életútjával.

A Brunelleschire is jellemző, az itáliai és európai építészeti hagyományban évszázadokon át öröklődő, mindenre kiterjedő technikai tudás ma már inkább tudomány- és technikatörténeti szempontból válik érdekessé. Fekete Tamás azonban kisplasztikáiban úgy "idéz" a tárgyi emlékanyagból és modellekből, vázlatkönyvekből, traktátusokból és értekezésekből, hogy egyszerre rekonstruál és konstruál. A pontos "idézetek"' jelzik a működési elvek ismeretét, miközben a kisplasztika-méretre kicsinyített modellek, egységesített éremtalapzatra helyezett mobil szerkezetek, egyben "átiratok", "továbbfejlesztett" változatok, és az eredeti funkciót "hol feltáró, hol titokzatosan rejtő kompozíciók is. Egyszerre logikus és abszurd, szerelt konstrukciók."

Wehner Tibor