Szent Annának a nép szakrális tudatvilágában különös helye, hivatása volt. Anna a palóc, de az egész hazai katolikus asszonynépnek kiváltságosan tisztelt szentje volt: magtalanok, áldott állapotban levők, női betegségben szenvedők tekintették nagylelkű pártfogójuknak.

A szent király életéből vett legendák, mint a koporsóját önmagától Nagyváradra vivő szekér vagy a szentté avatásának szertartása alatt megjelenő és két óra hosszáig ragyogó csillag a palóc hitvilágban kozmikus távlatot nyertek. Az égen számon tartották a „Szent László csillagot" és a „Szent László szekere csillagképet" is.

Keresztelő János ünnepe, a legfényesebb Nap fordulati ideje égi pályájának csúcsán: az ekkor gyújtott tűz lángolása túláradó áldásos idő a parasztság számára. Ünnepe gyógyulást hozó, a baj megelőzésére, a termés sikerének biztosítására alkalmas időszak, melyből népi szentelmény származik.

A Rákóczi-nóta kialakulásának, amely 1790-ben a nemzeti egység jelképévé vált, sokféle előzménye van. Találhatók benne arab-perzsa, magyar (kelet-európai) népdal- és közép-európai műzenei elemek. Mondhatni, hogy dallama a magyar, szlovák, ruszin, román együttélés eredménye. Hasonlóan a szlovák himnusz is valójában elszakíthatatlan összetartozásunkat szemlélteti, mert dallama a magyar-szlovák oda-vissza kölcsönhatás eredménye.

Az 1894-ben megjelent Pallas Nagy Lexikonában, „Az összes ismeretek enciklopédiájában” a haza szócikk még nem is szerepel. A kötetbeli hazaszeretet szócikk arra utal, hogy a haza fogalmát a lexikon magától értetődőnek tartja. Olyannak, melynek földje - azaz területe - továbbá lakói, nyelve, emlékei iránt érzett ragaszkodás hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez.

Az 1920. évi trianoni békediktátum elcsatolta Magyarország területének mintegy kétharmadát, és kettévágta a Palócföldet. A csehszlovák- majd szlovák-magyar országhatár mentivé vált Palócföld megosztottá és marginálissá lett saját államában. A XX. századi történelem elmosta a korábban viruló élet számos összetevőjét.

A palócok a megfogant életet áldásnak, Isten áldásának tartották. Tudták, hogy ki van téve ártalomnak, ezért az új élet és édesanyja oltalmazására sátoros ágyat készítettek. Tudták, hogy az újszülöttre átered az első emberpár, Ádám és Éva vétke, ezért megkeresztelésére szinte azonnal sor került, ez pedig olyan nagy ünnepnek számított, hogy vetekedett a lakodalommal.

Vajon a természettudományos világkép kibontakozásával végképp elvesztette-e valóságalapját a mítoszokban gyökerező, ősidőktől hagyományozott emberi mentalitás és kultúra? Mi a meghatározó valóság: ami fizikailag érzékelhető, vagy ami a láthatón túl van? A kérdéseinkre a választ a hagyományos paraszti gondolkodásban is kereshetjük...

Mivel a palócokat sosem jellemezte jogi különállás, kiváltság, mint a székelyeket, jászokat, kunokat, a történeti források sokáig hallgattak róluk, ezért területiségük körbehatárolása is nehézségekbe ütközött. Volt idő, amikor a trianoni határ mindkét oldalán, de a szocializmus alatt csak az országhatáron belül végeztek kutatómunkát a palócság körében.

Pünkösd előtt tíz, Húsvét után 40 nappal van Krisztus mennybemenetele. Úgy tartják a palócok, hogy a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt: nem ment egészen vissza a helyére.

Szeder tanulmányát követően, 1820-35 között valóságos „palóc lázon” esett át a pesti értelmiség. Kisebb-nagyobb történeti és nyelvészeti értekezések jelentek meg, amelyek a palócokkal foglalkoztak, vagy a példán föllelkesedve az ország más tájain is keresték őket. Rövid ideig úgy látszott, hogy a palóc szó újabb jelentést nyer...

Esterházy János (1901-1957) Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa. Azt tartotta, hogy: „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Krisztus fegyverei azok az eszközök, amelyek passiójának kellékei voltak: főként a keresztfa, de a szögek, a töviskorona, a lándzsa, az ecetes szivacs rúdon és szent sebei is. Nemcsak tárgyak, hanem személyek, mint az életére törő izraelita főpapok, az ítéletet hozó Pilátus, az áruló Júdás, a köpködő pribékek, de még Szent Péter is a háromszori tagadásával.

Furcsa orvosi ruha, amelyeket a pestisdoktorok viseltek a 17. században. A doktorok tetőtől talpig befedték magukat, arcukon pedig csőrös maszkot viseltek, amely gyógynövénykeverékkel volt megtöltve annyira, hogy viselője lélegezni is tudjon. Ők kezelték a betegeket - persze a kor színvonalának megfelelően.

A pestist nevezték dögvésznek és fekete halálnak is. Rendkívül gyors lefolyású, emberre, állatra egyaránt veszélyes járványos betegség. A pestis a középkortól a 18. század végéig 10-30 évenként rendszeresen végigsöpört Európa országain, borzalmas pusztulást hagyva maga után.