„Ha ezek a falak beszélni tudnának…”, elmesélnék a díszes esküvőket, vadászatokat, az örömöt, a gyászt, a gyógyulásra vágyók beszélgetéseit és a háború végi dúlást is. Nem hagynák ki azt a napot, amikor két T-34-es ledöntötte az erkélyt, és a tudásra vágyó ifjakat sem, akiknek a díszteremben adták át a gazdász diplomát a helyi felsőoktatás tizennyolc éve alatt.

A derék szerzetesek igen kicsapongó életet éltek, gyakran megbotránkoztatva ezzel a város lakóit; a nőzésnél már csak az italozást kedvelték jobban, mindezt civilben, azaz letéve a csuhát is: így egyházi felettesük végül bezáratta a bűnében fuldokló műintézményt és szétzavarta a „rendelten” rendet. Akkor kerülhetett, néhány előrelátó barát jóvoltából, a későbbi Várkert földjébe a kincs.

Egy időben napi rendszerességgel szentmise zajlott a falak között. Itt állt, útja végén, a boldog emlékezetű hercegorvos ravatala is csaknem kilencven esztendeje. Az oltár helyét, egy falra festett, a kígyó fejét eltaposó, Mária képe és az oltárt jelölő tömb mutatja. Aztán némi ágyúdörgés után a misék elmaradtak s helyettünk, egyenruhások meszes és cementes zsákokat hordtak be, nem keveset...

Drótélű fa korcsolya, faragott lapicka, faragott pásztorbot és még tucatnyi más dolog, melyet mind Csaba József gyűjtött. A tárló legtitokzatosabb darabja azonban egy áldozati kő, melyet egy lebontott, őrségi ház falában találtak. A közepes krumpli kinézetű kőre hajszálakat csomóztak, és ilyen formában építették be a falba!

Ha a körmendi múzeum harmadik, általában óraütésektől hangos termében nézelődünk, mindenképpen találkozni fogunk Kluge Pál szigorú tekintetű portréjával. Ha valakinek ismerős volna a név, talán nem is csoda: a Kluge-dinasztia meghatározó szerepű volt a Nyugat-Dunántúlon nagyon népszerűvé vált kékfestő textília-készítésben, legyen szó a pápai üzemről, vagy a körmendi műhelyről.

Szinte most is hallom nárai nagyanyám hangját : „Há’ gyárëkem, má bisztossan mëg’gyütt o mézesbábos! Adok pézt, vëgyé magadnak ë’kkis márcot!” Ő maga már nem sétált fel a búcsúba. Akkor látta volna, hogy a „bábos” polca alól régóta hiányzik a nagy kanna, amiből anno a márcot mérték...

Egy napon – mint a mesében, hisz minden mese fele igaz! – nyakába akasztották a vándortarisznyát, és némi hamuban sült pogácsa társaságában útnak indították, hogy bővítse ismereteit, majd tapasztalatokat hozza haza. Ha csak ennyi lett volna, inasunk bizony nem jut tovább a szomszéd városnál, ahol mint csavargót nagy eséllyel lecsukják. No, ekkor került elő a vándorkönyv, vagy ha úgy jobb: Wanderbuch!

Nem gyűrte senki össze kis Hazánk térképét, hogy így közel került egymáshoz a két víz. Körmenden, a vasútállomással szemben állt egy szálloda. A BALATON. Hogy miért neveznek így egy szállót csaknem száz kilométerre a névadójától, az rejtély. Nos, ennek az átalakítása során vált fölöslegessé a csodás, zöld mázas cserepekből összerakott kályha.

Az ember, amióta két lábon jár, igyekszik megóvni „futóműveit” a terep és az időjárás viszontagságaitól. Hosszú út vezetett a lábfejre tekert, kötözött állatbőrdarabtól a mai, már-már okos lábbelikig. Az 1300-as években azonban egy olyan cipőcsoda terjed el, melynek viselése miatt még csatát is vesztettek az osztrákok...

Ő végzett először hazánkban és a világon is ősnövény-meghatározást egy, a Vas-hegyen fellelt megkövesedett fán. Sőt, pletykálják, hogy általa került volna a tulipán a mai Hollandiába, de az is lehet, hogy ő hozta ide hozzánk onnan? Mi Carolus Clusiusként tiszteljük, szülőföldjén Charles de L’Écluse-ként ismerték.

Batthyány Lajos nevét meghallva általában két kép jelenik meg az előtt, aki tudja, kiről is van szó. Az egyik a kormánytabló, ahol minisztereivel - micsoda nevek! - látható. A másikon, féltérden, szemben a kivégzőosztaggal. De az út, ami Budától Pestig vezetett, nem volt sem rövid, sem nyugalmas...

Ha valaki átsétál Körmend főterén, annak délnyugati sarkában egy magányos mellszobor tűnik a szemébe, amely Batthyány Fülöpöt ábrázolja. Hogy miért pont őt ebből a népes famíliából? Hát, mert ő aztán igazán megérdemli! És nemcsak azért, mert a magyar urak közül a második legnagyobb összeget adományozta a Magyar Tudóstársaság létrehozásához...

És jöttek Kőszegi tanárúrék, akik éltek a szovjet parancsnok engedélyével. Ő ugyanis kijelentette, a levéltár anyagát - mely egy hatalmas szemétkupacban hevert ott - nem adja, de magáncélra, wc-papírnak lehet belőle vinni. Jöttek, tehát, ők, és megmentették, ami még menthető volt. Többek között a címben szereplő pecsétviaszt is, mely egy szovjet katonának köszönhetően kissé átalakult...

Kicsik és nagyok. Precízen és akkurátusan mérik a mérhetetlent. Tartsák őket zsebben, hordják karon, vagy legyenek egy épület tetején. Egyikük egy kalandos sorsú toronyóra, ám ezúttal torony nélkül. Készítője aranyérmet nyert vele...

Bármilyen hihetetlen, de család legrégibb őse nem Batthyány. Ezt a nevet csak a XV. század legelején vették föl a Kővágóőrsiek. Kővágóőrsi György kapta meg az akkor Battyán, ma Szabadbattyán községet birtokul, s innen ered a közismertté vált családnév....

Aki látott már ebben a korban készült fényképeket, feltűnhetett, hogy az urak gyakran tekintélyes bajusszal álltak a gép elé. No, hogy ezeket az orr alatti bozontokat megregulázzák, az nem volt egyszerű feladat!

Batthyány Tódor kísérletező elme volt, ráadásul egy eléggé szokatlan területen. A hajó, a hajózás szerelmese volt. Ő maga tervezte a járműveket, amelyekkel aztán árut szállíttatott Bécsbe, akár 10.000 hl gabonát is egyszerre. Ez önmagában is szokatlan volt annak idején.

1907 őszére a szobor elkészült - és megkezdődött egyúttal a „csavargása” is. Az elkészült alkotást Körmend helyett Kőszegre küldték. Ahol a helyiek megdöbbentek: „Ki rendelt ide Kossuth szobrot, pláne, ki fogja ezt kifizetni?” Végül, két nap után, csak megérkezett Körmendre a mű.

Pavetits Manó közkedvelt társasági ember volt, és népszerű volt a hölgyek között. Olyannyira, hogy a minisztériumba, a képviselőtestület igazgatói kinevezését támogató levelével szinte egyidejűleg egy másik levél is érkezett. Ebben egy nőüggyel, egy család békéjének feldúlásával vádolták meg a tiszteletre méltó tanár urat...

Ha a kedves Látogató eljut a körmendi múzeumba, a díszteremben a többi között egy páncélba öltözött úriember jókora festményével találkozhat. Akár legyinthetne is, hogy „ez is egy Batthyány”. Eddig igaz is a dolog, de Batthyány Károlyra, anno, nem legyintett senki és talán ma sem kellene!

1945 tavaszán lelkes háziasszonyok kutatták végig a földalatti helyiségeket - ahol a Szent koronát is rejtegették egy ideig - „ki, mit talál, övé” alapon. Így került ez a darab is „privatizálásra”. A hölgy, amint meglátta ezt az iparművészeti remeket, egyből felcsillant szeme előtt egy kiváló minőségű disznóölő kés birtoklásának lehetősége...

Amikor III. Károly elhódította a töröktől a Hódoltság területét, hazánk betagozása a birodalomba a küszöbön állt. A „szép Lori” bejáratos volt a császárhoz. Amikor aztán közeli barátjától, Savoyai Jenőtől tudomást szerzett a magyar alkotmányosságot fenyegető tervekről, a maga módján ellenállásba kezdett...

Nagy folyónk - mihez képest - a Rába: Ős-Rábaként többször változtatta a medrét, s az otthagyott egykori medrek iszapjában elég sok minden megmaradt. Többek között ez a mamutfog is. Nagydarab, kétökölnyi, recés felületű csont, ahol a homokszemcsék még csiszoltak is egy kicsit a felületen.