2017-ben - amikor a Göcseji Múzeum munkatársa lettem - történt velem ez a mókás kis eset. Tikkasztó nyári meleg délután volt. Ugyan aznap a megszokotthoz képest többen voltak, mégis a mai napig emlékszem arra a két, láthatóan jómódú idős nénire, akik éppen Zalaegerszegen jártak, s úgy döntöttek, végig járják a múzeumot, és szemügyre veszik a tárlatainkat...

Hogy mi is az a bárányjelölő? Szabó Tímea kedvenc múzeumi tárgyairól mesél, melyeket hajdan pásztorok faragták páronként: madzagon csüngő jelek, amelyek egyikét a juhász az anyajuhra, a másikat újszülött bárányára kötözte, hogy felismerje, melyik bárány melyik anyához tartozik...

Kifejezetten emlékszem, amikor a diavetítő bekerült a múzeum történeti gyűjteményébe egy kiállítás kapcsán: teljesen meghatódtam! Hiszen kinek ne lettek volna kedves gyermekkori emlékei ezzel az izgalmas masinával... Láttam magam előtt gyerekkorom téli estéit, amikor testvéreimmel átrendeztük a szobát, hogy elővegyük a diavetítőt!

Bár gyakran nézünk tükörbe, az nem mindig kelt pozitív érzéseket bennünk. Egy művész olykor úgy szembesít önmagunkkal, hogy nem vizuális képmásunkat, hanem valamely belső tulajdonságunkat állítja elénk. Akár a nyolc éve elhunyt, zseniális zalaegerszegi szobrászművész, Fischer György...

A türelemüvegek ugyanis általában bányamunkákat vagy Kálváriát ábrázolnak. Előbbiek apró szerszámokat, embereket, földalatti üregeket, utóbbiak a keresztet és Krisztus szenvedésének eszközeit tartalmazzák, amelyeket a türelmes készítők raktak – maguk készítette speciális szerszámokkal – a szűknyakú üvegekbe.